2008. október 3., péntek

IDIOCRACY: Today the U.S Government passed the $700 billion bailout bill

Now it's free to inflate the money supply!

But look, what kind of Idiocracy they are creating!

2008. szeptember 21., vasárnap

How a Constitution is living

A discourse held by G. Edward Griffin: An Idea Whose Time Has Come prompted me to write this essay.
I dedicate this to all defenders of the constitution, especially for members of Campaign for Liberty, for members of Freedom Force International and of course to Ron Paul and G. Edward Griffin.

G. Edward Griffin pertinently defines the essence of power.

We gain a good picture regarding how depraved the rulers of the European Christian world (kings, emperors, prelates and civil servants in high positions) became if we read Machiavelli. His Emperor no longer cared about the Will of God, and the primary goal of his reign was rather shameful, being none other than the retention and increase of his power.
Dante had already set forth in his Divine Comedy – in a very authentic and effective manner – what awaits the European Christian world.
Truly, Dante wisely predicted the Machiavellian Emperor of later ages. He scrambled:
„Protect yourself, Christian world, from the tyranny of the inept and undeserving rulers and politicians of the future!”
Self-respecting European nations tried to respond to Dante’s warning. This was the beginning of the long struggles to find a worthy constitution that was capable of holding the most dangerous absolutistic aspirations in check. To this great challenge, the Hungarian answer was the Doctrine of the Holy Crown. That is the Hungarian Constitution, a thousand years old constitution.

I don’t have to mention, in America “We The People” is the answer.
While G. Edward Griffin explains how the Constitution stands on eternal principles, makes a very important objection.

That objection suggests how a Constitution really works. From a different point of view I also would like to emphasize how a Constitution lives in the spirit of a people.

When I designed the logo for Ron Paul Revolution site, in the background I placed the picture of “We The People” near the picture of “Golden Bull of 1222” and the image of the Holy Crown. The Golden Bull it is the first document toward the constitutional development of Hungary created in 1222. But the roots of Hungarian constitution dates back in time when St Stephen I. during the coronation immediately offered the Holy Crown to Virgin Mary to seal a divine contract between her and the divine crown. Since that moment a king wasn’t a sovereign as in the rest of the European countries, instead the nation and the ruler are hierarchically below the crown. In this way the Holy Crown became symbol of the constitution too. Moreover, nobody wear the Holy Crown on his heads, always it was just a coronation crown.
As you may notice, the written document comes after. Until that the spirit of constitution was living in symbols and spirit of the population. Even if the Holy Crown is a very special, the Doctrine of the Holy Crown was the spirit of a network of knowledge.

From where do we know than the nature of that constitutional spirit? Let’s see an excerpt from St. Stephen’s admonitions to his son Imre:
My beloved son, delight of my heart, hope of your posterity, I pray, I command, that at every time and in everything, strengthened by your devotion to me, you may show favor not only to relations and kin, or to the most eminent, be they leaders or rich men or neighbors or fellow countrymen, but also to foreigners and to all who come to you. By fulfilling your duty in this way you will reach the highest state of happiness. Be merciful to all who are suffering violence, keeping always in your heart the example of the Lord who said, "I desire mercy and not sacrifice." Be patient with everyone, not only with the powerful, but also with the weak.
Finally be strong lest prosperity lifts you up too much or adversity cast you down. Be humble in this life, that God may raise you up in the next. Be truly moderate and do not punish or condemn anyone immoderately. Be gentle so that you may never oppose justice. Be honorable so that you may never voluntarily bring disgrace upon anyone. Be chaste so that you may avoid all the foulness of lust like the pangs of death.
All these virtues I have noted above make up the royal crown, and without them no one is fit to rule here on earth or attain to the heavenly kingdom.
The Doctrine of the Holy Crown has become the preserving force of the Hungarian Constitution and Hungarian statehood and it was a determining factor in the evolution of Hungarian constitutional law. However, its significance was not at its zenith when the Hungarian nation lived in prosperity and security, but when the country fell on hard times.

The citizens of the country of the Holy Crown watched vigilantly at every step, to see whether the Will of the Holy Crown was being followed or not. They were not to be fooled because the emergence of the Will of the Holy Crown was primarily guaranteed by the doctrine of constitutional law and by the laws that supported the arch of the Doctrine of the Holy Crown like pillars. They were reassured that the most important Will of the Holy Crown was that the legislative and the executive power should be clearly and verifiably divided between the King and the citizens of the country, and indeed, every time the King tried to aspire to absolute power, the worthy representatives of the people were not slow to inform the King that he had opposed the Will of the Holy Crown. This reminder usually resulted in proper resistance.

In the world of the Mystery, the Doctrine and the Concept of the Holy Crown, it was not by accident that the relevant laws were centuries old, and it was no accident that it was so difficult to modify and make amendments to these laws. Consequently, it is no surprise that even the intentions of rulers who were inclined to centralize power were often spectacularly shattered and successfully blocked by these laws.

The archaic civilization very often used symbols and legends to consolidate the binding between the knowledge of principles and the spirit of many generations. That’s happened with the principles of the constitution during the centuries.

Moving on to the more complicated aspects of the Mystery of the Holy Crown, let us first assume that the Holy Crown would not present a mystery if it were not actually sacred.
Why is the Holy Crown sacred? Because the Hungarian nation received the Holy Crown from God – with a specific message and for a specific reason. This message is connected to Truth – the Living Divine Truth, the invincible, the One, who is God’s self-preserving manifestation: the greatest Force that validates God’s plans, the most solid Power. It is in charge of both punishment and protection: it enforces truth and protects with love. (In Hungarian mythology and folktales, the Living Divine Truth is often depicted as a guardian spirit who influences the outcome of battles; in Hungarian literature it emerges as the God of the Magyars.) Since ancient times, Hungarians have had an awareness of their mission. They believed that their specific role was to be the worthy servants of the Living Divine Truth. Self-confident Hungarians of the Middle Ages expressed this in just a few words: an angel brought the Holy Crown.

Even if it looks like a dangerous influence of the religion over the constitution, the reality is that principles of freedom dominated the religion and not vice versa. Before the influence of the Roman Empire’s religious power, Hungarians had a proto-Christian tradition without centralized control. It’s not an exaggeration to say that the idea of constitution was living like a religion. Without that, the accessibility to the principles would be limited to intellectuals only.

A constitution always has to be defended, and if it is the case, has to be reestablished in the tradition that „infringement of law does not create new law”.

Thanks to the reestablishment of the continuity of law, fascism could not take hold in Hungary between the two World Wars, until the German occupation in 1944. It is no accident that John Flournoy Montgomery, the American Ambassador at the time, called Hungary an oasis in Hitler’s desert.
Up to March 1944, Hungary was the only European country east of the Pyrenees where the lives of Jews could be considered safe. Besides the Hungarian Jews, then numbering almost one million, sixty to seventy thousand Jewish refugees from foreign countries fled to Hungary and lived there in safety until Hungary had been largely provoked by the protection granted to Jews. - Montgomery, John Flournoy: Hungary, the Unwilling Sattelite. New York, 1947, p. 30; Budapest, 1933, p. 86.
During the WWII the Nazis suspended the Hungarian traditional constitution. After that comes Marxists Leninists who wrote a new collection of rules and installed as a new constitution. Similar attempt takes places in EU with the Treaty of Lisbon, but thanks to Irish people, the ratification process gets stuck on.

After the 1990, instead of reestablishing the continuation of the traditional constitution, the Court declared, without further reasoning:
[T]he Holy Crown as an object does not have a public-law function and the state as its owner can dispose over it. The Holy Crown is the property of the state; it is the property of the treasury and thus is regulated by Law 38/1992 on public finances. . . . The Constitutional Court points out that there is no obstacle to the state disposing of its property within the bounds of the law. There can be no constitutional objections to its entrusting any institution or body with the exercise of certain of its property rights.
In short, as far as the Constitutional Court was concerned, the crown was like any other object of state property and had no independent constitutional significance whatsoever. Just remember the evil declaration! - "The Constitution is just a piece of paper" - G.W. Bush – In the same way the symbol of the traditional constitution become a simple object, a property of the state’s treasury in our country!
But, since the spirit of the constitution lives in the heart of a nation, nobody can stop it definitively. Here in my country, more and more new voluntary initiatives arise. Right now in this autumn is starting a private university which clearly declares that no state funding is accepted.

At the end of my essay, let say some of the weakness of our constitutional development. At least myself I consider that a weakness. The knowledge about the monetary system of a free society is almost completely missing from our nation’s consciousness. For a lot of people in our country this problem is seen as a just technical problem which is deductible from the constitution. I don’t think so.

2008. augusztus 4., hétfő

An important step toward a "New World Order"

The freedom manifesto of a cardiolog from Hungary

Prof. Dr. Papp Lajos, the internationally acknowledged hungarian cardiolog retired from his position as a director, promising that from now on will serve only the patients, refusing any form of collaboration with the state and his institutions.

"Peoples in Hungary, herein the patients, more clearly the patients with heart disease are in grave situations. Any results can be achieved only by awakening to the fact that if we are not put our hands to plough our life by ourselves, but we are relying on the current rule, the state, then we will perish. Therefore from here certain kind of hue and cry, that everybody in their place in their localities tries to make some sacrifice for her and their family and the nation." – declared to hirTV. (here is the original transcript)

He also used to walk the country teaching peoples to the almost one thousand years old constitution which limited the power of any form of government.

2008. július 17., csütörtök

A nyersanyagárak drasztikus emelkedése és az infláció: Mi a kapcsolat ezek között?

Nemrég megjelent egy cikk magyar nyelven itt.

Miközben drasztikus áremelkedésekről szóló hírek látnak napvilágot a nyersolajjal kapcsolatban, egyre több ködösítő elemzés is megjelenik, igyekezvén elfedni a válság valódi okait. Ezek az elemzések leragadnak a következmények egymásra való hatásuknak a magyarázásában és az óvatlanabb olvasó unalmasan magáévá teheti a téves diagnózisok sorozatát is. Ez pedig olyan, mint egy zaj a rejtjelezés tudományában.
Ilyen körülmények között, e sorok írója abban reménykedik, hogy mégis halló fülekre talál. Kiindulási pontjaiban hasonló elemzésnek tűnik ezen írás is, hiszen a közgazdászoknál megszokott logikai eszmefuttatásokkal próbálja keresni a választ. Mivel sokszor éri az a vád a rendszerkritikusokat, hogy csak egy megalapozatlan elégedetlenséget képesek megfogalmazni, éppen ezért most ehhez alkalmazkodva is megfogalmazzuk az érveket.

Az infláció csupán csak egy általános árindex növekedés?

Ha a nyersolaj árak emelkednek, akkor emelkedik a fuvarozás költsége, következésképpen az élelmiszerárak és így tovább. Tehát az inflációról, mint egy általános árindex növekedésről beszélnek a közgazdászok és különbféle kommentátorok. Érdekes módon akkor is inflációs hatásról beszélnek, ha például csökken a munkanélküliség, tehát növekszik a gazdaság, azt mondják az szintén egy inflációt kiváltó hatás. Végül is bármilyen irányba mozdulnak el a dolgok, az a közgazdászok szerint inflációt kiváltó ok lehet. De ha ez tényleg így van, akkor ez úgy fest, mint a tyúk meg a tojás problémája, csak egy kicsit komplexebb összefüggésben leírva. Most akkor milyen arányban melyik a tényleges kiváltó ok? A nyersolaj árának drasztikus növekedése vagy valami más? Azt mondják növekedett a fogyasztás és a kínálathoz képest most több vevő versenyez az olajért. Ráadásul az olajtartalékok kifogyóban vannak, így az olajkitermelő megengedheti magának az árak növelését.

Nem csökkentve a nyersanyagfogyasztás növekedésének szerepét, ugyanakkor az olajkészletek kiapadásával kapcsolatos indoklás még nem állja meg a helyét jelen esetben. Tehát most még nem indokolná ezt a hirtelen áremelkedést. Hosszabb távon természetesen reális a probléma felvetése. Ha alaposan utánanézünk, találkozunk az ellenkezőjével is. Észak Dakotától délre talált Bakken formáció olajkészlete 413 milliárd hordóra van becsülve, amely mennyiség vetekszik még a legnagyobb Saud Arabia-i Ghawar olajmező 55 milliárd hordó olaj kitermelésével is és a 267 milliárd hordóra becsült szintén Saud Arabiai tartalékokkal. Ráadásul az olaj tisztasága sokkal jobb, mint a Kanadai olajmezőknek.

Az élelmiszerárak drasztikus növekedésére is szebbnél szebb magyarázatokat olvashatunk. Legutóbb egy bizalmas világbanki jelentésre hivatkoznak miszerint
„a bioüzemanyag-előállítás 75 százalékban emelte 2002 óta a globális élelmiszer-árszintet; az energiahordozók és a műtrágya drágulása mindössze 15 százalékot adott hozzá az árakhoz.”
Értsük ezt úgy, hogy hirtelen annyi bio-ethanol-t is elpazarolt a civilizáció, hogy az élelmiszertermelést is veszélyezteti ilyen nagy mértékben?! Csak halkan jegyzem meg, csupán Magyarország mezőgazdasági termelőképessége az ország lakosságának a háromszoros élelmiszer ellátását is tudná biztosítani, ha egészséges gazdasági körülmények között működhetne az! Visszatérve a globális élelmiszerválságra, a fokozatos élelmiszertermelés felhasználásának a növekedésével párhuzamosan növekvő élelmiszer termelés azonos, illetve kissé csökkenni kezdett a tartalékolt élelmiszer mennyisége az utóbbi öt évben. Az élelmiszer tartalékolás csökkenésének az oka sokkal inkább a rosszul működő gazdaság, mert egyre kevesebben engedhetik meg maguknak a tartalékolást, továbbá az egyre több munkanélkülivé váló, illetve tönkre tett mezőgazdaság már nem tud lépést tartani tartalékolásban is.

Most hol van a piac láthatatlan keze, ami letörné az árakat? Vagy van valami még a felett is?

Tovább keresve a hitelesebb magyarázatot, lássuk a piaci szabályok alapján is a történteket. Úgy mondják, az árak a kereslet és a kínálat szerint kerülnek meghatározásra. Vagyis valamilyen árunak az ára mindig annyi amennyit hajlandóak vagyunk fizetni érte és ha spekulációs céllal felemelik az árakat, akkor a piacnak úgynevezett „láthatatlan keze” automatikusan letöri az árakat. Ezek szerint, ha most spekulációs céllal megemelték a nyersolaj árakat, akkor előbb utóbb sokan lesznek olyanok, akik drasztikusan csökkenteni fogják az olajtermékre áldozott pénzmennyiséget. Ha nem is tudatosan, de a kényszer hatására. Következésképpen a nyersolaj tulajdonosok nem tudnak sokkal többet nyerni az egész spekuláción, így kénytelen lesznek ismét levinni az árakat. Most úgy néz ki, igencsak másról van itt szó, ugyanis drasztikusan növekszenek az árak hosszú távon, amiből úgy néz ki nincs visszaút. Egy spekulációs nyomásnak elvileg rég vége kellett volna legyen már. Vagy valahonnan mégis van egy hirtelen megnövekedett pénzmennyiség, ami versenyzik a még drasztikusan emelkedő olajért is?!

Az elmúlt év során kipukkanó pénzügyi lufi miatt megroppanóban van a bizalom a pénzrendszer iránt és a megtakarításokat elkezdik kimenekíteni a pénzügyi szektorból és a tőzsdéről, nyersanyagokat és aranyat vásárolva. Így a nyersanyagárak és a nemesfémek ára drasztikus növekedési pályának indult.
A magyar valuta sokak számára érthetetlen erősödését is annak tudhatja be, hogy a dollárból menekülő tőke ideiglenesen Forint felvásárlásában is keres menedéket.
Tehát az infláció, ami a köztudatban mint általános áremelkedés van elfogadva, az valójában egy óriási pénzmennyiség keletkezésének a következménye. Olyan értelemben, hogy a pénzrendszerben felgyülemlő, folyamatosan inflált lufi most ki akar menekülni a pénzügyi műveletek nagy kaszinójából és reálértékekre szeretné cserélni a tulajdonosa még mielőtt az teljesen fel nem hígul. Azt tudni kell, hogy a forgalomban levő pénzmennyiség kevesebb mint egy tizede teljesíti be a pénz eredeti gazdasági forgalmát ellátó funkcióját. A többi ígérvények bonyolult szövevénye, vagyis a hitel-expanzió által létrejött pénzügyi lufi. Sajnos ebbe a lufiba voltak elvegyülve például a magánnyugdíjpénztári megtakarítások is és sok egyéb más reálértékek töredékei, vagy például ide akarták beterelni a magyar egészségügy pénzforgalmát is, amit keservesen megkeresett jövedelmek után fizetett adókból gyűjtött össze a lakosság. A nyugati világ pénzügyi biztosítóinak megtakarításai vagy a középosztályának megtakarításai is szintén ebbe az inflált pénzügyi rendszerbe vannak beolvasztva. Így aki a megtakarításaikat kimenekíteni szándékozókban találja meg a főbűnöst, az járhat úgy is, hogy a saját nyugdíjpénztárát ítéli el, amikor az éppen próbálja megmenteni a menthetőt, vagyis a megtakarítását. Amúgy nem tudni hányada a nyugdíj alapú megtakarításoknak párolgott el így is. Hogy ebből még mi lesz később, arra most had ne térjünk ki!

Az infláció megértése, mint a titok nyitja.

A dolog lényegét megérteni úgy lehet, hogy az inflációnak az igazi okát értjük meg.
A már említett összefüggések hálójában egy dologról még nem esett szó, mint ahogy azt a médiában megszólaló közgazdászok szájából sem hallani. A pénzmennyiség növekedéséről, mint lehetséges ok az infláció keletkezésében.
Ha a nyersolaj tulajdonos a pénzmennyiség növekedése nélkül emelné meg drasztikusan az árakat, akkor tényleg csak egy spekulációval állnánk szembe. Ez esetben nem volna miből fizetni az ugyanolyan mértékű eladási olajmennyiséget, így előbb-utóbb összességében nem sokkal keresne többet az olajon a spekuláns, sőt a lelassuló gazdaság akár még jobban tönkre is teheti az eladásait. Ugyanakkor, ha a nyersolaj tulajdonos tudja, hogy hirtelen pénzmennyiség növekedés van kilátásban, amelynek birtokában sokan hajlandóak megvenni a nyersolajat akár nagyobb összegért is, akkor az olajtőzsdén szépen felviszik árakat. Lényegében automatikusan megy fel. Semmi sem kényszeríti az árcsökkenést, hacsak különbféle piaci beavatkozással nem élnek az államok. Az is érdekes, hogy az államok mégsem akaródznak beavatkozni, vagy csak tényleg nem sikerül? Az olajkitermelő államok szempontjából pedig a következőképpen fest a helyzet. Mindez idáig az Egyesült Államok kényszeríttette a világ olajpiacát, hogy dollárban történjen a kereskedés. Majd az olajból befolyó dollárt visszaforgatni volt kötelező az amerikai gazdaságon keresztül. Igen ám, de az olajkitermelő országok szerint az inflált, értékét elvesztő dollár hatalmas veszteséget okoz, ezért cserébe ők megemelik az olaj árát, hisz tudják, hogy a megnövekedett pénzmennyiség a biztosítéka az olajár magasan maradásának. Ha a pénzmennyiség növekedés az igazi oka az elszabadult inflációnak, akkor sajnos az állami beavatkozásokat szinte lehetetlen úgy szabályozni, hogy máshol ne érje nagyobb kár a gazdaságot. Amúgy meg tetszettek látni olyat, hogy a legnagyobbakat megsarcolta volna az állam, amíg a kisebb emberek terhei közben enyhültek volna?! Az árszabályozás persze pillanatnyilag orvosolja a bérből és fizetésből élők amúgy is szűkös mozgásterét, ez kétségtelen. De akkor még mindig nem az okot, hanem az okozatot kezeltük! Az ok az inflálódott pénzmennyiség és ez az a terület ahol az állam is csapdában van, aminek megértésére most hosszú lenne kitérni. Ama kevés politikus is, aki talán érti ezt a problémát, a teljes hallgatás csapdájában vergődik.

Az infláció keletkezésének motorja a jelenlegi kétszintű bankrendszer.

Bill Poole, a St. Louis-i FED volt elnöke, aki márciusban lépett ki, a Frankfurter Allgemeine Zeitung-nak adott interjúban igen érdekesen nyilatkozott az inflációval kapcsolatban.
„Történelmi távlatokban az infláció egy eszköz az adósok stressz érzésének a csökkentésére. Az Egyesült Államok központi bankjának a politikája úgy van megkonstruálva, hogy inflációt hozzon létre, könnyítve ezt a stresszt. A monetáris politikája „lazító” volt, van és lesz is mindaddig amíg a gazdasági viszonyok és pénzügyi vállalatok növekedési igénye ezt megkívánja. Együttvéve mindez egy inflációs tendenciának a velejárója, akkor is ha ez utóbbi magával hoz egy rakás újabb problémát az elkövetkező három vagy négy évben.”
Tehát az átlag ember számára az infláció egy szükséges rossz, olyasmi amit természetesnek tart, így nyilvánvaló a megnyugtató hatása. Meg sem fordul a fejében, hogy egy fedő technika a speciális érdekek, legfőképpen a pénzügyi szektorban utazók érdekeinek a hatékony képviseletére, amelyet a központi bankok, mint hatalmuknál fogva kormányok felett álló, velük szemben függetlenséget élvező intézmények tesznek „szívességből”. Így a monetáris politikának még az sem számít, ha brutális válságokat okoznak, akkor is kiállnak az eredeti szándék mellett.

Aki nem veszi figyelembe a pénz előállításának a technikáit, vagyis azt, hogy a Bretton Woods-i egyezménytől kezdve már teljesen a semmiből állítják elő a pénzt, annak hihetetlen ez a felelőtlen magatartás. De még ha már látja is a nagy bankok óriási összegű veszteségeiknek az elkönyveléséről szóló híreket, reménykedik abban, hogy ezek a nagy bankok mégiscsak a saját maguk érdekében tudják hol a határ. Tehát az ember mégiscsak úgy gondolja, csak a gondatlan bankok kerülnek bajba. Azonban amíg a nem pénzügyi szektor a pénzéért reális teljesítményt nyújt, vagyis megdolgozik érte, addig a bankszektor csak megsokszorozza a pénzt, vagyis a hitelezés során megteremti a többletet. Ha abból veszít is valamennyit, nem annyira fáj neki. Olyan mint a sakk, beáldozza a parasztot a bástyáért. A veszteségek elrejtéséhez pedig megvannak a könyvelési technikák, szépen elrejtik a „Level 3 asset categories” segítségével, amiről ugye nem kell jelentést készíteni, tehát úgyis tovább tudnak működni, hogy valójában rég csődöt kellett volna jelenteniük (érdemes figyelemmel meghallgatni az itt található a videóanyagot). Mivel igen alacsony a tartalékráta a jelen uralkodó pénzrendszerünkben, nagyon kicsi arányban függ a bank a betétesektől, vagyis ellentétben a közhiedelemmel, kevésbé számít az, hogy mennyi megtakarított pénzt raknak a bankba, mint az, hogy mennyire nagy a hitelfelvevő szándék. Ilyen tág keretek között teremthetnek számlapénzt a hitelfelvétel pillanatában és ez elképesztő módon növeli a pénzügyi lufit. Ez által növekszik a forgalomban levő pénz mennyisége, de egyúttal hatványfüggvény szerint növekszik a visszafizetnivalója is az adósoknak. A hitelfelvétel pillanatában ugyanis csak a felvett hitel összege értékében van pénz teremtve. Az a pénz amennyivel többet kell visszafizetni az még nem jött létre akkor. Így azt meg kell szerezni mástól! Amíg még van elegendő eladósodni szándékozó hitelfelvevő, addig van remény még a törlesztések visszafizetésére. Tehát az adós még örül is a növekvő pénzmennyiségnek, tehát az inflációnak - ez az amire utalt Bill Poole! -. De csak nagyon kevesen gondolnak a hosszú távú következményekre, vagyis a megnövelt pénzmennyiségből szinte bárki könnyebben hajlandó odaadni egy nagyobb összeget egy-egy vágyott dologért, vagyis növelhető a termékek ára, tehát már mérhető is az infláció hatása, az általános árindex növekedés.

Az inflacionista pénzrendszer velejárója a gazdasági ciklusok. Egyszer fent, egyszer nagyon lent!

Mindaddig amíg még inflálni tudják a pénzmennyiséget a hitelexpanzió által, addig a tömeg úgy érzi szárnyal a gazdaság. A legjobban azok járnak jól akik a legközelebb állnak a pénzteremtés forrásához, hiszen a pénztöbblet megteremtése pillanatában az még többet ér mint miután elköltése után a pénz beforog a reálgazdaságba. Minél több kézen keresztül utazott a pénz, annál kevesebb vásárlóerővel rendelkezik már, mert egyre több ember érzi a jótékony hatását és a pénztöbblet által megnövelt költekezési vágy hatására folyamatos emelkedésnek indul az általános árindex. Nyilvánvaló, hogy a középréteg, a bérből és fizetésből élők és a nyugdíjasok húzzák a leginkább a kurtáját. Nem úgy a speciális érdekek klubja, a Wall Street globális szinten, vagy kisebb méretekben a helyi politikai kapitalizmus építői, együtt eldöntik a politikusokkal, hogy a perifériára szorult, államtól teljesen függővé tett páriatársadalmat, miként tudja az állam kárpótolni majd abból, amit elvesznek azoktól, akik még éppen csak nem váltak teljesen függővé.
Az egyre jobban kisemmizett tömeg, pedig mit sem értvén a jelen társadalmunk működéséből, szinte bármikor megvezethető és azt támogatja aki látszólag enyhítést ígér. Így áldozatból is cinkos lesz és akkor már a szolidaritás is kezd drasztikusan hanyatlani. Kevés az, aki önszántából adna másnak és ugyancsak kevés aki azt meghálálná, hisz az jár! És a társadalom egymásra ujjal mutogat, elkívánva azt, amiről tud, hogy a másiknak még éppen van. Amiről pedig nem tud, az a fejben ugye nem is létezik és így csak az van biztonságban. Nem véletlenül az igazi értékszivattyú rejtve marad a lakosság szemei elől. Sokan nem tudják azt sem, hogy az adóbefizetés nagyobbik részét azért emeli el az állam, hogy a semmiből teremtett pénzt kölcsönvegye a gazdasági forgalom számára. Olyan ez mint az akvárium, amelyből valakik leeresztik a vizet, a halak nem tudják mitől apad el az élettér.

Ilyen körülmények között elkerülhetetlen a recesszió, azaz hanyatlik az eladósodási szándék. Amennyiben csökken az eladósodni szándékozók sokasága, akkor recesszióról beszélnek a médiában és az adósok szép lassan kezdenek szembesülni a ténnyel, hogy a visszafizetendő pénzt egyre nehezebb megszerezni. Ilyenkor a reálgazdasági szektorban, beleértve az egyszerű embereknél levőt is, már sokkal kevesebb megszerezhető pénzmennyiség van forgalomban, ahhoz képest, mint amennyit vissza kell fizetni a felvett hitelekért. Meg kell tehát keményen küzdeni azért a forgalomban levő pénzért és „a verseny” célja minden áron megszerezni azt, hogy ne veszítse el a hitel fedezetét. Egyre világosabb lesz, hogy itt már semmi köze a természetes gazdasági versenynek. Ebben a fázisban kezdünk értesülni a világ legnagyobb bankjainak az óriási összegű „veszteségeik leírásairól”. A központi bankok pedig „kicserélik” az adóságot, kihúzzák a nagy pénzügyi intézeteket a bajból (bailout), nem úgy az embert, aki önhibáján kívül is fizetésképtelen állapotba kerül az okozott helyzet miatt. Igen ám, csak a központi bankok azok, akik nem termelnek semmit, olyan értelemben ami valós fedezettel pótolná a reálfedezeti hiányt. De mégis azt mondják, hogy ők azok, akik utolsó mentőövet nyújtanak a bajba jutott bankoknak. Így aztán az ember úgy gondolja, mégiscsak jó, ha mindig van egy utolsó mentőöv, jól teszi ha kisegíti a bajba jutott bankot, elvégre náluk van az a kevés pénzünk is amit még épp nem nullázott le teljesen az infláció.

A pénzrendszer ismeretek hiánya hová vezet.

A pénzrendszer, mint egyedüli emberi konstrukció, ami mára már sajnálatos módon ténylegesen is irányítja az emberiséget és nem fordítva, valójában egy zárt rendszer. Abban az értelemben zárt rendszer, hogy a pénz mindig forog a gazdaságban és ha mindenki a termelő gazdaságban reális teljesítmény fejében cseréli a pénzt másokkal reális teljesítményért, akkor ha valakinek mégis előjoga van hatalmas mennyiségben pénzt bepumpálni, létrehozni pénzt úgy, hogy annak semmilyen reálfedezete nincs, tehát a semmiből állítja elő, akkor a következmények mindenkire hatással vannak előbb vagy utóbb. Nyilván sokan nem értik, hogy a számlát maguk az adófizetők fogják állni, illetve maga az infláció is rendre lenullázza a megtakarításait. S amikor jön a globaloproli nevelő média, kórusban zengi, hogy
„sokat pazaroltatok, nem takarékoskodtatok, most tessék a kasszához fáradni és hozzájárulni”.
Elegendő ezt csak sokat ismételgetni és az ember, mint egy globaloproli tényleg beveszi. Majd istenként tekint fel a monetarista közgazdászokra, csúcsbankárokra, s közben szembefordul a társadalom különböző rétegeivel.

2008 január közepén az m1-es TV csatornán a "Szólás szabadsága" című műsorában felsorakozó topbankárok vitatták a pénzpiaci válságot. Csermely Ágnes az MNB igazgatója egy vidámabb pillanatában kissé el is szólta magát:
"Egyrészt szeretném tisztázni, hogy a likviditás az nem tűnik el a pénzpiacról. Azért vagyunk. Ez MNB-nek a feladata, hogy a pénzpiacokon mindig legyen kellő mennyiségű likviditás. Most nem arról van szó, hogy ne lennének pénzforrások, hanem ezeknek az ára megemelkedik. Nemcsak nálunk, az egész világon.”
Arról beszéltek, hogy az Amerikában kipattanó válságot a sub-prime típusú hitelezés kipukkanása okozta és az ő értelmezésük szerint, mármint a magyar topbankárok szerint, a rossz kihelyezések miatt történt és a kockázatok növekedése miatt még több kamatért lehet majd pénzforráshoz jutni. De nem ez volt az egyetlen téves elemzés, azt hiszem bárki tudna említeni nem is egyet, ami a sub-prime hitelezés bedőlését okolja az általános válságért.
Július elsején a központi bankok központi bankja, a BIS jelentésében figyelmezteti a piacot, hogy a sub-prime pénzügyi krízis csupán a tükröződése volt a globális hitelválságnak, tehát épp ellenkezőleg ahogy eddig mondták a többiek. Továbbá szoros párhuzamot húz a jelenlegi pénzügyi krízis és a harmincas évekbeli Nagy Gazdasági Világválsággal. Sajnos most igaza van. Tehát most személyesen is szemtanúi lehetünk egy globális pénzügyi válságnak, s bármikor hiperinflációs viszonyok alakulhatnak ki. Annyival rosszabb a helyzet, hogy akkor a harmincas években azért még a pénzrendszer nem globalizálódott ennyire, ám mégis ki tudta robbantani a második világháborút.

Bár a kibontakozó válság brutálisnak ígérkezik, de nem feltétlenül kell háborúskodáshoz vezessen. Főleg azon fog múlni, hogy helyesen lesz diagnosztizálva a probléma gyökere vagy sem. Illetve a helyes változtatást meg tudjuk-e lépni vagy sem. Mindenek előtt annyiban van mindenkinek nagy felelőssége, hogy egy kritikus tömegen túl kell lennie azoknak a száma, akik értik és pontosan tudják a tennivalót is. De legalábbis nem engedik tovább ésszerű kritika és hallható kommentár nélkül, hogy az uralkodó főhatalom éppen ellenünkben kihasználja a pénzrendszerbéli ismereteink hiányosságát.
Valószínű sokan nem értik, hogy e sorok írója miért látja úgy, hogy a probléma mélységeivel a hétköznapi embereknek is foglalkozniuk kell. Valószínű a legtöbben úgy gondolják, hogy ott van az állam és a választott politikusok, illetve az állam központi bankja, tehát ez csak az ő dolguk. Számukra a figyelmébe ajánlom, olvassa el, hallgassa vagy nézze meg Varga Istvánnak a MÚOSZ Székházban, 2005. november 23-én mondott "Pénzügyi folyamatok a magyar államháztartásban" c. beszédét. (Video).

Válasz utak keresése vagy tökéletes belenyugvás.

Nemrég még elég kevés eséllyel talált halló fülekre az, aki ezekről vizionált. Talán most ha, a válságot ténylegesen elősegítők közül is néhányan, tehát a pénzvilág legnagyobbjai közül is megszólalnak, mint ahogyan ez meg is történt, akkor talán többen elgondolkodnak. Bár a problémát néhányan már pontosan látták előre, azonban a praxeológia által is elismert apriori gondolkodást konspirációelméletnek volt szokás megbélyegezni a köztudatban.
Mások meg vannak, akik esetleg azt a szintén káros következtetést vonják le az egészből, hogy most már nincs mit tenni, teljesen függünk a pénzhatalom kegyeitől, jobb inkább csak szép dolgokról beszélni nekünk, aranyosaknak kell maradnunk és csak a saját dolgainkkal foglalkozzunk, egymásnak segítsünk töretlenül és ne tekintsünk a pénz felé. Esetleg húzzunk el még egy-egy nótát a lejtmenet irányába törtető útvonal végső szakaszában!

Na majd a közeljövő megmutatja, hogy a pénzt ugyan nem javasolt isteníteni, de mennyire fontos lett volna időben még kellő ismeretek gyarapításával tiszteletben tartani, mint az egyetlen emberi konstrukciót, ami még húsbavágóan számít a társadalom működőképessége szempontjából. Ha nem is a pénz ismerete a legfontosabb, mert a gazdaságnak nevezett valami az csupán ~7%-a a teljes szociális érintkezés felületén. A többi nem elszámoltatható, meg nem sarcolható, de mégis létezik. De egy velejéig hibás pénzrendszer teret kíván hódítani, növelve ezt a megsarcolható ~7%-ot és csökkentve az életteret. Viszont egy helyesen működő pénzrendszerben a pénz szükséges jó, avagy közjó szerepét töltheti be, minél kevesebb konfliktus felületet teremtve a társadalomban.

Válságot átvészelő B terve, illetve távlati terve a független, szabad akarattal rendelkező nemzetnek egyelőre sehol sem mutatkozik. Vagy talán azt sem tudjuk milyen a független, szabad akarattal rendelkező nemzet már, mert már túlságosan megszoktuk a függésben való létet?
Sajnos nagyon halvány jelei vannak a pénzkiegészítők, a szabad társadalom működtetéséről szóló tanulmányoknak és ez nem lesz elegendő. Ismét azt kell látni, hogy máshol már idejében elkezdték ezt a felkészülést és kifinomult állapotban vannak az átgondolt pénzügyi rendszerismereteik. Nem is egy alternatívában történik a gondolkodás. Vélhetően bármelyik jobb, mint a jelenlegi. Nálunk viszont közbizalmat élvező változtatáshoz már aligha marad idő. Vagy talán majd ismét átveszünk valamit, amit éppen megmondanak nekünk?!
Egyelőre még a pártpreferencia elemzéseivel van elfoglalva a többség. Bár ezekből is azt kellene látni, hogy egyre többen már nem remélnek semmi jót.
A felkészületlenül reánk zúduló válság fogadtatásában pedig bármi megtörténhet. Mit sem számítanak akkor majd a most mért pártszimpátia adatok, akkor úgyis mindenki csakis és kizárólag a bőrét mentve fog eljárni. Már most is igen erős a központi hatalom irányába és javára történő egymásba kapaszkodás. Azt remélik sokan, az EU majd megoldja a problémát. A politikusaink részéről megszégyenítő gyorsasággal aláírt Lisszaboni Szerződés magáért beszél! Sejthető, hogy nagy a tanácstalanság, vagy éppen megátalkodott komprádor magatartás van uralkodóban minden szinten. Akik behatóan tanulmányozták a szerződést, beleértve a pénzrendszerbeli problémákhoz való viszonyulását az EU-s bürokráciának, semmi megnyugtatót nem tudnak abból kiolvasni, épp ellenkezőleg.

Aki keres, talál!

Itt nem csak a szükséges információ beszerzéséről van szó, amiből meg lehetne tanulni az alapvető dolgokat. Ennél többről van szó. Ugyanis a válsághelyzetre is alkalmas ismeretek időben történő egymás közti kicserélésével egyúttal biztosítjuk azt a mikroközösséget is számunkra, akikben vélhetően meg lehet majd bízni és nem a nulláról kell majd akkor egymást megértetni elementáris dolgokban. Már csak azért is meglesz a bizalom alapja, mert maga a pénzrendszer egy bizalmi alapon nyugszik és a hiperinflációs válságban épp ez a bizalom törik porrá a jelenlegi rendszer iránt. Időben kell elkészülni a másikkal.


Nos, a cikk nagyon beletrafált. Nemsokkal később volt a Pénzügyi Szervezetek Meghallgatása a Kongresszus által.
A meghallgatáson Ben Bernanke-t, a FED elnökét szembesítette Ron Paul kongresszusi képviselő. Ő is az inflációt említi a probléma okának, pontosan úgy amint a fenti cikk is! Egyenesen rejtett adónak nevezi az inflációt a felszólaló képviselő. Odáig megy, hogy a jegybank elnökének szemébe mondja, "Ön a legnagyobb adószedő az országban, ön egyedül nagyobb adószedő mint az egész Kongresszus". (3:28-3:44)

Úgyhogy a téma most kirobbantott valami nagyon fontos dolgot!

s a második rész is itt van:

2008. március 3., hétfő

Pénzügyi tönkretételünk története

Mindig új hiteleket veszünk fel, romló feltételekkel, hogy meglévő hiteleink adósságszolgálatát fizetni tudjuk

Hogyan lett a 22-ből 230 s a százból nulla? E képletben az előbbi az adósság, az utóbbi a népvagyon. A rendszerváltás óta a nemzetgazdaság összesített adóssága dollárban kifejezve mintegy a tízszeresére nőtt, a profittermelő működő tőke pedig nagyjából-egészében eltűnt.


Új gazdasági mechanizmus. A társadalmi tulajdon csonthéja repedezik. A bővülő anyagi érdekeltség feszíti a korlátokat, miáltal a pénzviszonyok növekvő szerephez jutnak. A Magyar Nemzeti Bank – Fekete János aktív közreműködésével – nekilát a produktív világbanki hitelek felvételének az előkészítéséhez. 1970 és 1980 között, az utolsó ötéves tervek keretében jelentős produktív állami nagyberuházások valósulnak meg, mindenekelőtt az infrastruktúra és egyéb termelő szolgáltatások (például a távközlés, a hírközlés és a közlekedés) területén körülbelül egymilliárd dollár értékben.


A bejövő pénz – ebben a szakaszban kizárólag bankhitel! – a Fed és a Világbank által papíron és/vagy elektronikusan kibocsátott, jobbára fedezetlen játékpénz dollárhitel; ami viszont innen kiment, egyrészt értékes mezőgazdasági és ipari cikk, áru, másrészt jóval az árfolyam feletti ráfordítással, keservesen kitermelt valódi dollár a kamatos kamatok törlesztéseként. A bejött játékpénz nem termelt új értéket, mert kamatfizetésre költöttük. Az MNB belső műhelytanulmányai szerint az egymilliárd dollár hitelt tizenegymilliárd dollár kamattal terhelten fizettük vissza. A magyar társadalmi tulajdon észrevétlenül a titokban felvett pártállami hitelek fedezetévé alakult át. És hogy az adósságspirálra felépített adósságcsapdából soha többé ne szabadulhassunk ki, Medgyessy Péter vezényletével beléptették Magyarországot a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba.


A rendszerváltás valódi célja termelőkapacitásaink privatizálása és leépítése, a magyar beruházási és fogyasztási piac megszerzése volt – a hitelek miatti "jelzálog-követelés" érvényesítése révén potom áron. Hogy a magyar társadalmi tulajdon "csonthéjas burkát" az átalakulási és társasági törvényekkel (Sárközy Tamás) feltörjék, miáltal minden használható érték és jövőbeli profit – immár közjogilag is – a nemzetközi részvénytőke tulajdonába kerüljön. Németh Miklós reformkommunista miniszterelnök néhány hónappal a hatalom (színlelt?) átadása előtt drámai bejelentést tett. Magyarország külföldi adóssága – a leírt előzmények után és dacára – huszonkétmilliárd dollár (1990).

Nos, nézzük a hatalom "átadása" mint kasszazárás körüli fontosabb makroszintű adatokat. Külső államadósság: huszonkétmilliárd dollár. Hogy ez tételesen hogyan, miből jött össze, sohasem részletezte, mutatta be, hagyatta jóvá (például az új Országgyűléssel) senki. Elfogadták, átvállalták, mint a Németh-kormány hagyatékát. Állami vagyonból működő tőke: a világbanki szakértők globális, mértéktartó felértékelése szerint nyolcvan-százmilliárd dollár, üzleti-piaci értéken mérve, ami a tőkés vagyonértékelés gyakorlatában a működő tőke hozadékaként elvárható profit jelen értékre diszkontált, tőkésített összegével egyenlő.
A privatizációban azonban a külföldi befektetők nem piacot, hanem csődportfóliót vásároltak, ezért tízszeres haszonnal vették meg a magyar termelőkapacitásokat, valójában a piacot.

Az Antall-adminisztráció legalább két történelmi hibát követett el. Egyrészt jogfolytonosan átvállalta az örökölt huszonkétmilliárd dollár (akkor még az államadósság egyenlő volt a nemzetgazdasági adóssággal, az MNB-nek pedig devizamonopóliuma volt, a forint még nem volt konvertibilis) adósságszolgálatát, anélkül hogy felülvizsgáltatta volna, miből is ered. Másrészt pánikszerűen elindította szinte a teljes működő tőke alapos előkészítés nélküli privatizációját, mintha tényleg csak jelzálogjog-érvényesítést teljesítene, kvázi külső kényszer alatt, pedig még Soros György is az ellenkezőjét tanácsolta. Schamschula György, aki ekkor Antall személyes tanácsadója volt, írásaiban szintén megemlékezik arról, hogy Antallt senki és semmi nem kötelezte sem az államadósság átvállalására, sem a kampányszerű, átgondolatlan privatizációra. A terve az volt, hogy a bevételből kifizeti a teljes adósságot, a maradékot pedig állami befektetésekre és szociális juttatásokra költi. Mint tudjuk, ebből nem lett semmi. A káposzta mind elfogyott, de a kecske nem lakott jól. Mára az állami vagyon az eredeti érték tíz százalékára olvadt, az adósság pedig a többszörösére nőtt. A nyolc-tizenkét milliárd dollárnyi privatizációs bevétel minden évben eltűnt az állami költségvetés feneketlen, a becsődölt nagybankokat is konszolidáló bendőjében.

1995-ben és 1996-ban az infláció az égbe szökött, 28-30 százalék volt, a kamatláb még ezt is meghaladta. A gyógyító érvágásnak mondott Bokros-csomag hatására a reálbérek mélyen az 1989-es szint alá zuhantak, és ekkor érték az első súlyos találatok az általános egészségbiztosítást és az ingyenes orvosi ellátást is. A büdzsén tátongó hatalmas lyukakat a pótlólagos privatizációs bevételekkel igyekeztek betömni, körülbelül négymilliárd dollárért eladták a teljes energiaszektort egy német-francia állami konzorciumnak, nyolc százalék tőkearányos állami profitgaranciával. A tranzakció egész bevételét az államadósság csökkentésére fordították, de a szakasz végére így is meghaladta a 38-40 milliárd dollárt. Viszont első ízben sikerült valutatartalékot képezni tíz-tizenkét milliárd dollár összegben. 1998-ra az állami vagyon hetven százalékát már privatizálták, döntő hányada multinacionális cégek tulajdonába került. Az állam megkezdte a forintért vásárolható államkötvények kibocsátását is, miáltal megkezdődött az állam eladósodásának második, "belföldi" szakasza. Ennek lényege, hogy a költségvetés növekvő hiányát államkötvények eladásával fedezik, ami tovább fokozza a távlati esélytelenséget, hiszen az államkötvények kamata (a vásárlók profitja) – húsz-huszonöt százaléka – jóval meghaladta a banki hitelkamatok mértékét. Az időszak végén véghezvittek egy különös tranzakciót is, az úgynevezett adósságkonverziót kétezermilliárd forint összegben, ami azt jelentette, hogy az MNB által "előtalált" újabb dolláradósság egy részét könyveléstechnikailag bevitték az állami költségvetésbe, kamatozóvá téve, és ezzel még tovább növelve a büdzsé amúgy is egyre elviselhetetlenebb kamatterheit, melyek már akkor is a költségvetés húsz-huszonöt százalékát tették ki.

A forint konvertibilissé vált, az MNB devizamonopóliuma is megszűnt. Ettől kezdve minden természetes és jogi személy is hozzájuthatott külföldi hitelekhez – ennek okán megkülönböztetjük az államadósság és a nemzetgazdaság adóssága fogalmakat. Természetszerűleg a második jelenti a nagyobb hitelösszeget, mert az állam adósságán túl már tartalmazza a vállalkozások, a kereskedelmi bankok, az önkormányzatok és a magánszemélyek hiteleit, tartozásait is (beleértve a multinacionális nagyvállalatok hitelállományát is), mivel mindezen tartozások kamatait, profitját és tőketörlesztését is a belföldi magyar munkateljesítménynek kell kitermelnie. A szakasz sok tekintetben jelentős javulást eredményezett mind a makro-, mind a mikroszféra gazdálkodási mutatóiban. A külső államadósság mintegy 43 milliárd dollárra rúgott, de a belső államadósság nagyobb mértékben nőtt, az időszak végére elérte a kilencezermilliárd forintot. A valutatartalék összege nem változott jelentősen. Az Orbán-kormány is folytatta a privatizációt, de sokkal szolidabban, mint elődei. Az állami vagyon maradványértéke az 1990-esnek már csak körülbelül húsz százaléka.

Az Európai Unióba történő belépésünk után előtérbe került az úgynevezett maastrichti kritériumok teljesítése, miszerint az államadósság nem haladhatja meg a GDP hatvan százalékát, a költségvetés hiánya pedig a GDP három százalékát. Az állam külső adóssága 2006 januárjában 66,3 milliárd dollár volt. 2008-ban a nemzetgazdaság összevont adóssága körülbelül 130-140 milliárd dollárra becsülhető, ebből a lakossági eladósodás közzétett összege önmagában több mint harmincmilliárd dollár. A külső államadósság pontos összege nem ismert – legalább hetven-nyolcvan milliárd dollár –, sem a maastrichti követelményekhez mért adatban, sem a költségvetés adósságszolgálatában nem szerepel. Ezekben csak az államkötvények állománya – a "belföldi" adósság – van feltüntetve. Hivatalosan az államkötvények forintban nyilvántartott állományát nevezik államadósságnak, vagyis azt az összeget, amely közvetlenül az állami tevékenységek következtében keletkezett, és mint ilyen, egyrészt a kamatszolgálat, másrészt a maastrichti viszonyítás alapjául szolgál. Ez az összeg – tehát a "hivatalos" államadósság – jelenleg körülbelül tizennyolcezer-milliárd forint körüli, a GDP mintegy nyolcvan százaléka, a hatvanszázalékos uniós limittel szemben. A teljes kamatszolgálatot Magyarország azonban nem a "hivatalos államadósság" után, hanem a nemzetgazdaság teljes adóssága után fizeti. Mekkora lehet ez az összeg?

Minimum a kettőnek (külföldi és belföldi) összege, vagyis 140?+?90?=?230 milliárd dollár. De még ez az összeg sem teljes, tőkehozadék ugyanis nem kizárólag kamat formájában keletkezik, s hagyja el az országot. Tőkehozadék a profit is, ami nem a banktőke, hanem a termelő tőke hozadéka. A külföldi befektetések állománya ötven-hatvan milliárd dollárra becsülhető (1998-ban, amikor a privatizáció lényegében befejeződött, húszmilliárd dollár körül volt). Ebben azonban nincs benne az a termelőtőke-érték, amely az állami vagyon kampányszerű privatizációjában vált multinacionális tulajdonná. Ennek piaci-forgalmi értéke az 1990-es dollárparitáson számolva körülbelül százmilliárd dollár volt, átszámítva a mai paritásra legkevesebb 250-300 milliárd dollár körüli értéket ad. A hármat (230 + 50 + 250) összeadva, és mindent lefelé kerekítve – minimum ötszázmilliárd dollár hitel + "tőketartozás" adódik; a felvett hitelekből meg egyszerűen abból, hogy a privatizált vagyon már nem a magyar nemzetgazdaságnak termeli a profitot, hanem a multinacionális tulajdonosnak, aki az átlagprofitrátának megfelelő hozadékot realizálja, ami tőkearányosan számolva évi nyolc százalék.

Mint minden kapott hitellel, kölcsönnel, tartozással kapcsolatban, felvetődik a visszafizethetőség kérdése. Aki gondolkodik és számol egy kicsit, az világosan átlátja: lehetetlen. És nem elsősorban a visszafizetendő összeg intergalaktikus méretei miatt. Mert miből is lehet visszafizetni – kamatos kamatostul – bármilyen tartozást? Többletjövedelemből, pótlólagos profitból. Pont ez az, amire a mi országunknak már semmilyen lehetősége nincs, hiszen éppen az a működő tőkénk veszett oda az állami vagyon nyolc-tízéves elprivatizálásakor, amely a profittermelésre alkalmas lenne. Most végre be kell látnunk – aritmetikai és közgazdasági egyszeregy –, hogy sem a kamatokat, sem a tőketartozást nem tudjuk soha visszafizetni, egyszerűen azért, mert nincs semmilyen profittermelő portfóliónk. Emiatt egyetlen "lehetőségünk", hogy mindig új hiteleket veszünk fel, egyre romló feltételekkel, csak azért, hogy a már meglévő hiteleink adósságszolgálatát fizetni tudjuk.

Összeomló kártyavár
Ma éppen ez folyik – állami és egyéni szinten egyaránt. Az emberek előveszik harmadik-negyedik hitelkártyájukat, a szegény országok, népek kifosztásában egyesült nyugat-kelet és kelet-nyugat újkori könyöradományát, csak hogy befizessék a többi kártya használatának éppen esedékes kamatszolgálatát. Az állam is ezt teszi – minimum 1982 óta. Ezek azok az igazi okok, amiért évről évre több adót és járulékot kell fizetnünk, s ez a generális, évtizedek óta elhazudott oka annak is, hogy most még az egészségbiztosításunkat is elveszik. Hiába dolgozunk egyre többet, nincs látszata. Ja, a valutatartalékunk jelenleg tizenhatmilliárd dollár…
Hátravan még egy szomorú és egy tragikomikus tétel. Az európai csatlakozásunk egyik aláírt szerződéses feltétele volt, hogy a magyar termőföld váljék az uniós működőtőke-piac szerves, mobilizálható részelemévé, vagyis váljék eladhatóvá és megvehetővé. A kapott hétéves moratórium jövőre lejár.

S a végére a tragikomédia, hogy kínunkban néha nevessünk is. Az egyik televízióban hallottam a minap, hogy Karsai József, az MSZP renitens országgyűlési képviselője állítólag a következőket mondta az őt kérdező riportereknek: "Szerintem az uniós támogatás csak Bajnai Gordon laptopján létezik." Én nem nevettem ezen.