2008. március 3., hétfő

Pénzügyi tönkretételünk története


Mindig új hiteleket veszünk fel, romló feltételekkel, hogy meglévő hiteleink adósságszolgálatát fizetni tudjuk

Hogyan lett a 22-ből 230 s a százból nulla? E képletben az előbbi az adósság, az utóbbi a népvagyon. A rendszerváltás óta a nemzetgazdaság összesített adóssága dollárban kifejezve mintegy a tízszeresére nőtt, a profittermelő működő tőke pedig nagyjából-egészében eltűnt.




Fekete-szakasz
(1968–1981)

Új gazdasági mechanizmus. A társadalmi tulajdon csonthéja repedezik. A bővülő anyagi érdekeltség feszíti a korlátokat, miáltal a pénzviszonyok növekvő szerephez jutnak. A Magyar Nemzeti Bank – Fekete János aktív közreműködésével – nekilát a produktív világbanki hitelek felvételének az előkészítéséhez. 1970 és 1980 között, az utolsó ötéves tervek keretében jelentős produktív állami nagyberuházások valósulnak meg, mindenekelőtt az infrastruktúra és egyéb termelő szolgáltatások (például a távközlés, a hírközlés és a közlekedés) területén körülbelül egymilliárd dollár értékben.

Medgyessy-szakasz
(1982–1989)

A bejövő pénz – ebben a szakaszban kizárólag bankhitel! – a Fed és a Világbank által papíron és/vagy elektronikusan kibocsátott, jobbára fedezetlen játékpénz dollárhitel; ami viszont innen kiment, egyrészt értékes mezőgazdasági és ipari cikk, áru, másrészt jóval az árfolyam feletti ráfordítással, keservesen kitermelt valódi dollár a kamatos kamatok törlesztéseként. A bejött játékpénz nem termelt új értéket, mert kamatfizetésre költöttük. Az MNB belső műhelytanulmányai szerint az egymilliárd dollár hitelt tizenegymilliárd dollár kamattal terhelten fizettük vissza. A magyar társadalmi tulajdon észrevétlenül a titokban felvett pártállami hitelek fedezetévé alakult át. És hogy az adósságspirálra felépített adósságcsapdából soha többé ne szabadulhassunk ki, Medgyessy Péter vezényletével beléptették Magyarországot a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba.

Antall-korszak
(1990–1993)

A rendszerváltás valódi célja termelőkapacitásaink privatizálása és leépítése, a magyar beruházási és fogyasztási piac megszerzése volt – a hitelek miatti "jelzálog-követelés" érvényesítése révén potom áron. Hogy a magyar társadalmi tulajdon "csonthéjas burkát" az átalakulási és társasági törvényekkel (Sárközy Tamás) feltörjék, miáltal minden használható érték és jövőbeli profit – immár közjogilag is – a nemzetközi részvénytőke tulajdonába kerüljön. Németh Miklós reformkommunista miniszterelnök néhány hónappal a hatalom (színlelt?) átadása előtt drámai bejelentést tett. Magyarország külföldi adóssága – a leírt előzmények után és dacára – huszonkétmilliárd dollár (1990).

Nos, nézzük a hatalom "átadása" mint kasszazárás körüli fontosabb makroszintű adatokat. Külső államadósság: huszonkétmilliárd dollár. Hogy ez tételesen hogyan, miből jött össze, sohasem részletezte, mutatta be, hagyatta jóvá (például az új Országgyűléssel) senki. Elfogadták, átvállalták, mint a Németh-kormány hagyatékát. Állami vagyonból működő tőke: a világbanki szakértők globális, mértéktartó felértékelése szerint nyolcvan-százmilliárd dollár, üzleti-piaci értéken mérve, ami a tőkés vagyonértékelés gyakorlatában a működő tőke hozadékaként elvárható profit jelen értékre diszkontált, tőkésített összegével egyenlő.
A privatizációban azonban a külföldi befektetők nem piacot, hanem csődportfóliót vásároltak, ezért tízszeres haszonnal vették meg a magyar termelőkapacitásokat, valójában a piacot.

Az Antall-adminisztráció legalább két történelmi hibát követett el. Egyrészt jogfolytonosan átvállalta az örökölt huszonkétmilliárd dollár (akkor még az államadósság egyenlő volt a nemzetgazdasági adóssággal, az MNB-nek pedig devizamonopóliuma volt, a forint még nem volt konvertibilis) adósságszolgálatát, anélkül hogy felülvizsgáltatta volna, miből is ered. Másrészt pánikszerűen elindította szinte a teljes működő tőke alapos előkészítés nélküli privatizációját, mintha tényleg csak jelzálogjog-érvényesítést teljesítene, kvázi külső kényszer alatt, pedig még Soros György is az ellenkezőjét tanácsolta. Schamschula György, aki ekkor Antall személyes tanácsadója volt, írásaiban szintén megemlékezik arról, hogy Antallt senki és semmi nem kötelezte sem az államadósság átvállalására, sem a kampányszerű, átgondolatlan privatizációra. A terve az volt, hogy a bevételből kifizeti a teljes adósságot, a maradékot pedig állami befektetésekre és szociális juttatásokra költi. Mint tudjuk, ebből nem lett semmi. A káposzta mind elfogyott, de a kecske nem lakott jól. Mára az állami vagyon az eredeti érték tíz százalékára olvadt, az adósság pedig a többszörösére nőtt. A nyolc-tizenkét milliárd dollárnyi privatizációs bevétel minden évben eltűnt az állami költségvetés feneketlen, a becsődölt nagybankokat is konszolidáló bendőjében.

Horn-szakasz
(1994–1997)
1995-ben és 1996-ban az infláció az égbe szökött, 28-30 százalék volt, a kamatláb még ezt is meghaladta. A gyógyító érvágásnak mondott Bokros-csomag hatására a reálbérek mélyen az 1989-es szint alá zuhantak, és ekkor érték az első súlyos találatok az általános egészségbiztosítást és az ingyenes orvosi ellátást is. A büdzsén tátongó hatalmas lyukakat a pótlólagos privatizációs bevételekkel igyekeztek betömni, körülbelül négymilliárd dollárért eladták a teljes energiaszektort egy német-francia állami konzorciumnak, nyolc százalék tőkearányos állami profitgaranciával. A tranzakció egész bevételét az államadósság csökkentésére fordították, de a szakasz végére így is meghaladta a 38-40 milliárd dollárt. Viszont első ízben sikerült valutatartalékot képezni tíz-tizenkét milliárd dollár összegben. 1998-ra az állami vagyon hetven százalékát már privatizálták, döntő hányada multinacionális cégek tulajdonába került. Az állam megkezdte a forintért vásárolható államkötvények kibocsátását is, miáltal megkezdődött az állam eladósodásának második, "belföldi" szakasza. Ennek lényege, hogy a költségvetés növekvő hiányát államkötvények eladásával fedezik, ami tovább fokozza a távlati esélytelenséget, hiszen az államkötvények kamata (a vásárlók profitja) – húsz-huszonöt százaléka – jóval meghaladta a banki hitelkamatok mértékét. Az időszak végén véghezvittek egy különös tranzakciót is, az úgynevezett adósságkonverziót kétezermilliárd forint összegben, ami azt jelentette, hogy az MNB által "előtalált" újabb dolláradósság egy részét könyveléstechnikailag bevitték az állami költségvetésbe, kamatozóvá téve, és ezzel még tovább növelve a büdzsé amúgy is egyre elviselhetetlenebb kamatterheit, melyek már akkor is a költségvetés húsz-huszonöt százalékát tették ki.

Orbán-szakasz
(1998–2001)
A forint konvertibilissé vált, az MNB devizamonopóliuma is megszűnt. Ettől kezdve minden természetes és jogi személy is hozzájuthatott külföldi hitelekhez – ennek okán megkülönböztetjük az államadósság és a nemzetgazdaság adóssága fogalmakat. Természetszerűleg a második jelenti a nagyobb hitelösszeget, mert az állam adósságán túl már tartalmazza a vállalkozások, a kereskedelmi bankok, az önkormányzatok és a magánszemélyek hiteleit, tartozásait is (beleértve a multinacionális nagyvállalatok hitelállományát is), mivel mindezen tartozások kamatait, profitját és tőketörlesztését is a belföldi magyar munkateljesítménynek kell kitermelnie. A szakasz sok tekintetben jelentős javulást eredményezett mind a makro-, mind a mikroszféra gazdálkodási mutatóiban. A külső államadósság mintegy 43 milliárd dollárra rúgott, de a belső államadósság nagyobb mértékben nőtt, az időszak végére elérte a kilencezermilliárd forintot. A valutatartalék összege nem változott jelentősen. Az Orbán-kormány is folytatta a privatizációt, de sokkal szolidabban, mint elődei. Az állami vagyon maradványértéke az 1990-esnek már csak körülbelül húsz százaléka.

Gyurcsány-szakasz
(2002–2008)
Az Európai Unióba történő belépésünk után előtérbe került az úgynevezett maastrichti kritériumok teljesítése, miszerint az államadósság nem haladhatja meg a GDP hatvan százalékát, a költségvetés hiánya pedig a GDP három százalékát. Az állam külső adóssága 2006 januárjában 66,3 milliárd dollár volt. 2008-ban a nemzetgazdaság összevont adóssága körülbelül 130-140 milliárd dollárra becsülhető, ebből a lakossági eladósodás közzétett összege önmagában több mint harmincmilliárd dollár. A külső államadósság pontos összege nem ismert – legalább hetven-nyolcvan milliárd dollár –, sem a maastrichti követelményekhez mért adatban, sem a költségvetés adósságszolgálatában nem szerepel. Ezekben csak az államkötvények állománya – a "belföldi" adósság – van feltüntetve. Hivatalosan az államkötvények forintban nyilvántartott állományát nevezik államadósságnak, vagyis azt az összeget, amely közvetlenül az állami tevékenységek következtében keletkezett, és mint ilyen, egyrészt a kamatszolgálat, másrészt a maastrichti viszonyítás alapjául szolgál. Ez az összeg – tehát a "hivatalos" államadósság – jelenleg körülbelül tizennyolcezer-milliárd forint körüli, a GDP mintegy nyolcvan százaléka, a hatvanszázalékos uniós limittel szemben. A teljes kamatszolgálatot Magyarország azonban nem a "hivatalos államadósság" után, hanem a nemzetgazdaság teljes adóssága után fizeti. Mekkora lehet ez az összeg?

Minimum a kettőnek (külföldi és belföldi) összege, vagyis 140?+?90?=?230 milliárd dollár. De még ez az összeg sem teljes, tőkehozadék ugyanis nem kizárólag kamat formájában keletkezik, s hagyja el az országot. Tőkehozadék a profit is, ami nem a banktőke, hanem a termelő tőke hozadéka. A külföldi befektetések állománya ötven-hatvan milliárd dollárra becsülhető (1998-ban, amikor a privatizáció lényegében befejeződött, húszmilliárd dollár körül volt). Ebben azonban nincs benne az a termelőtőke-érték, amely az állami vagyon kampányszerű privatizációjában vált multinacionális tulajdonná. Ennek piaci-forgalmi értéke az 1990-es dollárparitáson számolva körülbelül százmilliárd dollár volt, átszámítva a mai paritásra legkevesebb 250-300 milliárd dollár körüli értéket ad. A hármat (230 + 50 + 250) összeadva, és mindent lefelé kerekítve – minimum ötszázmilliárd dollár hitel + "tőketartozás" adódik; a felvett hitelekből meg egyszerűen abból, hogy a privatizált vagyon már nem a magyar nemzetgazdaságnak termeli a profitot, hanem a multinacionális tulajdonosnak, aki az átlagprofitrátának megfelelő hozadékot realizálja, ami tőkearányosan számolva évi nyolc százalék.

Mint minden kapott hitellel, kölcsönnel, tartozással kapcsolatban, felvetődik a visszafizethetőség kérdése. Aki gondolkodik és számol egy kicsit, az világosan átlátja: lehetetlen. És nem elsősorban a visszafizetendő összeg intergalaktikus méretei miatt. Mert miből is lehet visszafizetni – kamatos kamatostul – bármilyen tartozást? Többletjövedelemből, pótlólagos profitból. Pont ez az, amire a mi országunknak már semmilyen lehetősége nincs, hiszen éppen az a működő tőkénk veszett oda az állami vagyon nyolc-tízéves elprivatizálásakor, amely a profittermelésre alkalmas lenne. Most végre be kell látnunk – aritmetikai és közgazdasági egyszeregy –, hogy sem a kamatokat, sem a tőketartozást nem tudjuk soha visszafizetni, egyszerűen azért, mert nincs semmilyen profittermelő portfóliónk. Emiatt egyetlen "lehetőségünk", hogy mindig új hiteleket veszünk fel, egyre romló feltételekkel, csak azért, hogy a már meglévő hiteleink adósságszolgálatát fizetni tudjuk.

Összeomló kártyavár
Ma éppen ez folyik – állami és egyéni szinten egyaránt. Az emberek előveszik harmadik-negyedik hitelkártyájukat, a szegény országok, népek kifosztásában egyesült nyugat-kelet és kelet-nyugat újkori könyöradományát, csak hogy befizessék a többi kártya használatának éppen esedékes kamatszolgálatát. Az állam is ezt teszi – minimum 1982 óta. Ezek azok az igazi okok, amiért évről évre több adót és járulékot kell fizetnünk, s ez a generális, évtizedek óta elhazudott oka annak is, hogy most még az egészségbiztosításunkat is elveszik. Hiába dolgozunk egyre többet, nincs látszata. Ja, a valutatartalékunk jelenleg tizenhatmilliárd dollár…
Hátravan még egy szomorú és egy tragikomikus tétel. Az európai csatlakozásunk egyik aláírt szerződéses feltétele volt, hogy a magyar termőföld váljék az uniós működőtőke-piac szerves, mobilizálható részelemévé, vagyis váljék eladhatóvá és megvehetővé. A kapott hétéves moratórium jövőre lejár.

S a végére a tragikomédia, hogy kínunkban néha nevessünk is. Az egyik televízióban hallottam a minap, hogy Karsai József, az MSZP renitens országgyűlési képviselője állítólag a következőket mondta az őt kérdező riportereknek: "Szerintem az uniós támogatás csak Bajnai Gordon laptopján létezik." Én nem nevettem ezen.

2 megjegyzés:

MP3 e MP4 írta...

Hello. This post is likeable, and your blog is very interesting, congratulations :-). I will add in my blogroll =). If possible gives a last there on my blog, it is about the MP3 e MP4, I hope you enjoy. The address is http://mp3-mp4-brasil.blogspot.com. A hug.

Névtelen írta...

ellenorizni kell:)