Csak lazán!
16 éve
2008. október 3., péntek
IDIOCRACY: Today the U.S Government passed the $700 billion bailout bill
Now it's free to inflate the money supply!
But look, what kind of Idiocracy they are creating!
2008. szeptember 21., vasárnap
How a Constitution is living
A discourse held by G. Edward Griffin: An Idea Whose Time Has Come prompted me to write this essay.
I dedicate this to all defenders of the constitution, especially for members of Campaign for Liberty, for members of Freedom Force International and of course to Ron Paul and G. Edward Griffin.
G. Edward Griffin pertinently defines the essence of power.
I dedicate this to all defenders of the constitution, especially for members of Campaign for Liberty, for members of Freedom Force International and of course to Ron Paul and G. Edward Griffin.
G. Edward Griffin pertinently defines the essence of power.
2008. augusztus 4., hétfő
The freedom manifesto of a cardiolog from Hungary
Prof. Dr. Papp Lajos, the internationally acknowledged hungarian cardiolog retired from his position as a director, promising that from now on will serve only the patients, refusing any form of collaboration with the state and his institutions.
"Peoples in Hungary, herein the patients, more clearly the patients with heart disease are in grave situations. Any results can be achieved only by awakening to the fact that if we are not put our hands to plough our life by ourselves, but we are relying on the current rule, the state, then we will perish. Therefore from here certain kind of hue and cry, that everybody in their place in their localities tries to make some sacrifice for her and their family and the nation." – declared to hirTV. (here is the original transcript)
He also used to walk the country teaching peoples to the almost one thousand years old constitution which limited the power of any form of government.
2008. július 17., csütörtök
A nyersanyagárak drasztikus emelkedése és az infláció: Mi a kapcsolat ezek között?
Nemrég megjelent egy cikk magyar nyelven itt.
Miközben drasztikus áremelkedésekről szóló hírek látnak napvilágot a nyersolajjal kapcsolatban, egyre több ködösítő elemzés is megjelenik, igyekezvén elfedni a válság valódi okait. Ezek az elemzések leragadnak a következmények egymásra való hatásuknak a magyarázásában és az óvatlanabb olvasó unalmasan magáévá teheti a téves diagnózisok sorozatát is. Ez pedig olyan, mint egy zaj a rejtjelezés tudományában.
Ilyen körülmények között, e sorok írója abban reménykedik, hogy mégis halló fülekre talál. Kiindulási pontjaiban hasonló elemzésnek tűnik ezen írás is, hiszen a közgazdászoknál megszokott logikai eszmefuttatásokkal próbálja keresni a választ. Mivel sokszor éri az a vád a rendszerkritikusokat, hogy csak egy megalapozatlan elégedetlenséget képesek megfogalmazni, éppen ezért most ehhez alkalmazkodva is megfogalmazzuk az érveket.
Az infláció csupán csak egy általános árindex növekedés?
Ha a nyersolaj árak emelkednek, akkor emelkedik a fuvarozás költsége, következésképpen az élelmiszerárak és így tovább. Tehát az inflációról, mint egy általános árindex növekedésről beszélnek a közgazdászok és különbféle kommentátorok. Érdekes módon akkor is inflációs hatásról beszélnek, ha például csökken a munkanélküliség, tehát növekszik a gazdaság, azt mondják az szintén egy inflációt kiváltó hatás. Végül is bármilyen irányba mozdulnak el a dolgok, az a közgazdászok szerint inflációt kiváltó ok lehet. De ha ez tényleg így van, akkor ez úgy fest, mint a tyúk meg a tojás problémája, csak egy kicsit komplexebb összefüggésben leírva. Most akkor milyen arányban melyik a tényleges kiváltó ok? A nyersolaj árának drasztikus növekedése vagy valami más? Azt mondják növekedett a fogyasztás és a kínálathoz képest most több vevő versenyez az olajért. Ráadásul az olajtartalékok kifogyóban vannak, így az olajkitermelő megengedheti magának az árak növelését.
Nem csökkentve a nyersanyagfogyasztás növekedésének szerepét, ugyanakkor az olajkészletek kiapadásával kapcsolatos indoklás még nem állja meg a helyét jelen esetben. Tehát most még nem indokolná ezt a hirtelen áremelkedést. Hosszabb távon természetesen reális a probléma felvetése. Ha alaposan utánanézünk, találkozunk az ellenkezőjével is. Észak Dakotától délre talált Bakken formáció olajkészlete 413 milliárd hordóra van becsülve, amely mennyiség vetekszik még a legnagyobb Saud Arabia-i Ghawar olajmező 55 milliárd hordó olaj kitermelésével is és a 267 milliárd hordóra becsült szintén Saud Arabiai tartalékokkal. Ráadásul az olaj tisztasága sokkal jobb, mint a Kanadai olajmezőknek.
Az élelmiszerárak drasztikus növekedésére is szebbnél szebb magyarázatokat olvashatunk. Legutóbb egy bizalmas világbanki jelentésre hivatkoznak miszerint
Most hol van a piac láthatatlan keze, ami letörné az árakat? Vagy van valami még a felett is?
Tovább keresve a hitelesebb magyarázatot, lássuk a piaci szabályok alapján is a történteket. Úgy mondják, az árak a kereslet és a kínálat szerint kerülnek meghatározásra. Vagyis valamilyen árunak az ára mindig annyi amennyit hajlandóak vagyunk fizetni érte és ha spekulációs céllal felemelik az árakat, akkor a piacnak úgynevezett „láthatatlan keze” automatikusan letöri az árakat. Ezek szerint, ha most spekulációs céllal megemelték a nyersolaj árakat, akkor előbb utóbb sokan lesznek olyanok, akik drasztikusan csökkenteni fogják az olajtermékre áldozott pénzmennyiséget. Ha nem is tudatosan, de a kényszer hatására. Következésképpen a nyersolaj tulajdonosok nem tudnak sokkal többet nyerni az egész spekuláción, így kénytelen lesznek ismét levinni az árakat. Most úgy néz ki, igencsak másról van itt szó, ugyanis drasztikusan növekszenek az árak hosszú távon, amiből úgy néz ki nincs visszaút. Egy spekulációs nyomásnak elvileg rég vége kellett volna legyen már. Vagy valahonnan mégis van egy hirtelen megnövekedett pénzmennyiség, ami versenyzik a még drasztikusan emelkedő olajért is?!
Az elmúlt év során kipukkanó pénzügyi lufi miatt megroppanóban van a bizalom a pénzrendszer iránt és a megtakarításokat elkezdik kimenekíteni a pénzügyi szektorból és a tőzsdéről, nyersanyagokat és aranyat vásárolva. Így a nyersanyagárak és a nemesfémek ára drasztikus növekedési pályának indult.
A magyar valuta sokak számára érthetetlen erősödését is annak tudhatja be, hogy a dollárból menekülő tőke ideiglenesen Forint felvásárlásában is keres menedéket.
Tehát az infláció, ami a köztudatban mint általános áremelkedés van elfogadva, az valójában egy óriási pénzmennyiség keletkezésének a következménye. Olyan értelemben, hogy a pénzrendszerben felgyülemlő, folyamatosan inflált lufi most ki akar menekülni a pénzügyi műveletek nagy kaszinójából és reálértékekre szeretné cserélni a tulajdonosa még mielőtt az teljesen fel nem hígul. Azt tudni kell, hogy a forgalomban levő pénzmennyiség kevesebb mint egy tizede teljesíti be a pénz eredeti gazdasági forgalmát ellátó funkcióját. A többi ígérvények bonyolult szövevénye, vagyis a hitel-expanzió által létrejött pénzügyi lufi. Sajnos ebbe a lufiba voltak elvegyülve például a magánnyugdíjpénztári megtakarítások is és sok egyéb más reálértékek töredékei, vagy például ide akarták beterelni a magyar egészségügy pénzforgalmát is, amit keservesen megkeresett jövedelmek után fizetett adókból gyűjtött össze a lakosság. A nyugati világ pénzügyi biztosítóinak megtakarításai vagy a középosztályának megtakarításai is szintén ebbe az inflált pénzügyi rendszerbe vannak beolvasztva. Így aki a megtakarításaikat kimenekíteni szándékozókban találja meg a főbűnöst, az járhat úgy is, hogy a saját nyugdíjpénztárát ítéli el, amikor az éppen próbálja megmenteni a menthetőt, vagyis a megtakarítását. Amúgy nem tudni hányada a nyugdíj alapú megtakarításoknak párolgott el így is. Hogy ebből még mi lesz később, arra most had ne térjünk ki!
Az infláció megértése, mint a titok nyitja.
A dolog lényegét megérteni úgy lehet, hogy az inflációnak az igazi okát értjük meg.
A már említett összefüggések hálójában egy dologról még nem esett szó, mint ahogy azt a médiában megszólaló közgazdászok szájából sem hallani. A pénzmennyiség növekedéséről, mint lehetséges ok az infláció keletkezésében.
Ha a nyersolaj tulajdonos a pénzmennyiség növekedése nélkül emelné meg drasztikusan az árakat, akkor tényleg csak egy spekulációval állnánk szembe. Ez esetben nem volna miből fizetni az ugyanolyan mértékű eladási olajmennyiséget, így előbb-utóbb összességében nem sokkal keresne többet az olajon a spekuláns, sőt a lelassuló gazdaság akár még jobban tönkre is teheti az eladásait. Ugyanakkor, ha a nyersolaj tulajdonos tudja, hogy hirtelen pénzmennyiség növekedés van kilátásban, amelynek birtokában sokan hajlandóak megvenni a nyersolajat akár nagyobb összegért is, akkor az olajtőzsdén szépen felviszik árakat. Lényegében automatikusan megy fel. Semmi sem kényszeríti az árcsökkenést, hacsak különbféle piaci beavatkozással nem élnek az államok. Az is érdekes, hogy az államok mégsem akaródznak beavatkozni, vagy csak tényleg nem sikerül? Az olajkitermelő államok szempontjából pedig a következőképpen fest a helyzet. Mindez idáig az Egyesült Államok kényszeríttette a világ olajpiacát, hogy dollárban történjen a kereskedés. Majd az olajból befolyó dollárt visszaforgatni volt kötelező az amerikai gazdaságon keresztül. Igen ám, de az olajkitermelő országok szerint az inflált, értékét elvesztő dollár hatalmas veszteséget okoz, ezért cserébe ők megemelik az olaj árát, hisz tudják, hogy a megnövekedett pénzmennyiség a biztosítéka az olajár magasan maradásának. Ha a pénzmennyiség növekedés az igazi oka az elszabadult inflációnak, akkor sajnos az állami beavatkozásokat szinte lehetetlen úgy szabályozni, hogy máshol ne érje nagyobb kár a gazdaságot. Amúgy meg tetszettek látni olyat, hogy a legnagyobbakat megsarcolta volna az állam, amíg a kisebb emberek terhei közben enyhültek volna?! Az árszabályozás persze pillanatnyilag orvosolja a bérből és fizetésből élők amúgy is szűkös mozgásterét, ez kétségtelen. De akkor még mindig nem az okot, hanem az okozatot kezeltük! Az ok az inflálódott pénzmennyiség és ez az a terület ahol az állam is csapdában van, aminek megértésére most hosszú lenne kitérni. Ama kevés politikus is, aki talán érti ezt a problémát, a teljes hallgatás csapdájában vergődik.
Az infláció keletkezésének motorja a jelenlegi kétszintű bankrendszer.
Bill Poole, a St. Louis-i FED volt elnöke, aki márciusban lépett ki, a Frankfurter Allgemeine Zeitung-nak adott interjúban igen érdekesen nyilatkozott az inflációval kapcsolatban.
Aki nem veszi figyelembe a pénz előállításának a technikáit, vagyis azt, hogy a Bretton Woods-i egyezménytől kezdve már teljesen a semmiből állítják elő a pénzt, annak hihetetlen ez a felelőtlen magatartás. De még ha már látja is a nagy bankok óriási összegű veszteségeiknek az elkönyveléséről szóló híreket, reménykedik abban, hogy ezek a nagy bankok mégiscsak a saját maguk érdekében tudják hol a határ. Tehát az ember mégiscsak úgy gondolja, csak a gondatlan bankok kerülnek bajba. Azonban amíg a nem pénzügyi szektor a pénzéért reális teljesítményt nyújt, vagyis megdolgozik érte, addig a bankszektor csak megsokszorozza a pénzt, vagyis a hitelezés során megteremti a többletet. Ha abból veszít is valamennyit, nem annyira fáj neki. Olyan mint a sakk, beáldozza a parasztot a bástyáért. A veszteségek elrejtéséhez pedig megvannak a könyvelési technikák, szépen elrejtik a „Level 3 asset categories” segítségével, amiről ugye nem kell jelentést készíteni, tehát úgyis tovább tudnak működni, hogy valójában rég csődöt kellett volna jelenteniük (érdemes figyelemmel meghallgatni az itt található a videóanyagot). Mivel igen alacsony a tartalékráta a jelen uralkodó pénzrendszerünkben, nagyon kicsi arányban függ a bank a betétesektől, vagyis ellentétben a közhiedelemmel, kevésbé számít az, hogy mennyi megtakarított pénzt raknak a bankba, mint az, hogy mennyire nagy a hitelfelvevő szándék. Ilyen tág keretek között teremthetnek számlapénzt a hitelfelvétel pillanatában és ez elképesztő módon növeli a pénzügyi lufit. Ez által növekszik a forgalomban levő pénz mennyisége, de egyúttal hatványfüggvény szerint növekszik a visszafizetnivalója is az adósoknak. A hitelfelvétel pillanatában ugyanis csak a felvett hitel összege értékében van pénz teremtve. Az a pénz amennyivel többet kell visszafizetni az még nem jött létre akkor. Így azt meg kell szerezni mástól! Amíg még van elegendő eladósodni szándékozó hitelfelvevő, addig van remény még a törlesztések visszafizetésére. Tehát az adós még örül is a növekvő pénzmennyiségnek, tehát az inflációnak - ez az amire utalt Bill Poole! -. De csak nagyon kevesen gondolnak a hosszú távú következményekre, vagyis a megnövelt pénzmennyiségből szinte bárki könnyebben hajlandó odaadni egy nagyobb összeget egy-egy vágyott dologért, vagyis növelhető a termékek ára, tehát már mérhető is az infláció hatása, az általános árindex növekedés.
Az inflacionista pénzrendszer velejárója a gazdasági ciklusok. Egyszer fent, egyszer nagyon lent!
Mindaddig amíg még inflálni tudják a pénzmennyiséget a hitelexpanzió által, addig a tömeg úgy érzi szárnyal a gazdaság. A legjobban azok járnak jól akik a legközelebb állnak a pénzteremtés forrásához, hiszen a pénztöbblet megteremtése pillanatában az még többet ér mint miután elköltése után a pénz beforog a reálgazdaságba. Minél több kézen keresztül utazott a pénz, annál kevesebb vásárlóerővel rendelkezik már, mert egyre több ember érzi a jótékony hatását és a pénztöbblet által megnövelt költekezési vágy hatására folyamatos emelkedésnek indul az általános árindex. Nyilvánvaló, hogy a középréteg, a bérből és fizetésből élők és a nyugdíjasok húzzák a leginkább a kurtáját. Nem úgy a speciális érdekek klubja, a Wall Street globális szinten, vagy kisebb méretekben a helyi politikai kapitalizmus építői, együtt eldöntik a politikusokkal, hogy a perifériára szorult, államtól teljesen függővé tett páriatársadalmat, miként tudja az állam kárpótolni majd abból, amit elvesznek azoktól, akik még éppen csak nem váltak teljesen függővé.
Az egyre jobban kisemmizett tömeg, pedig mit sem értvén a jelen társadalmunk működéséből, szinte bármikor megvezethető és azt támogatja aki látszólag enyhítést ígér. Így áldozatból is cinkos lesz és akkor már a szolidaritás is kezd drasztikusan hanyatlani. Kevés az, aki önszántából adna másnak és ugyancsak kevés aki azt meghálálná, hisz az jár! És a társadalom egymásra ujjal mutogat, elkívánva azt, amiről tud, hogy a másiknak még éppen van. Amiről pedig nem tud, az a fejben ugye nem is létezik és így csak az van biztonságban. Nem véletlenül az igazi értékszivattyú rejtve marad a lakosság szemei elől. Sokan nem tudják azt sem, hogy az adóbefizetés nagyobbik részét azért emeli el az állam, hogy a semmiből teremtett pénzt kölcsönvegye a gazdasági forgalom számára. Olyan ez mint az akvárium, amelyből valakik leeresztik a vizet, a halak nem tudják mitől apad el az élettér.
Ilyen körülmények között elkerülhetetlen a recesszió, azaz hanyatlik az eladósodási szándék. Amennyiben csökken az eladósodni szándékozók sokasága, akkor recesszióról beszélnek a médiában és az adósok szép lassan kezdenek szembesülni a ténnyel, hogy a visszafizetendő pénzt egyre nehezebb megszerezni. Ilyenkor a reálgazdasági szektorban, beleértve az egyszerű embereknél levőt is, már sokkal kevesebb megszerezhető pénzmennyiség van forgalomban, ahhoz képest, mint amennyit vissza kell fizetni a felvett hitelekért. Meg kell tehát keményen küzdeni azért a forgalomban levő pénzért és „a verseny” célja minden áron megszerezni azt, hogy ne veszítse el a hitel fedezetét. Egyre világosabb lesz, hogy itt már semmi köze a természetes gazdasági versenynek. Ebben a fázisban kezdünk értesülni a világ legnagyobb bankjainak az óriási összegű „veszteségeik leírásairól”. A központi bankok pedig „kicserélik” az adóságot, kihúzzák a nagy pénzügyi intézeteket a bajból (bailout), nem úgy az embert, aki önhibáján kívül is fizetésképtelen állapotba kerül az okozott helyzet miatt. Igen ám, csak a központi bankok azok, akik nem termelnek semmit, olyan értelemben ami valós fedezettel pótolná a reálfedezeti hiányt. De mégis azt mondják, hogy ők azok, akik utolsó mentőövet nyújtanak a bajba jutott bankoknak. Így aztán az ember úgy gondolja, mégiscsak jó, ha mindig van egy utolsó mentőöv, jól teszi ha kisegíti a bajba jutott bankot, elvégre náluk van az a kevés pénzünk is amit még épp nem nullázott le teljesen az infláció.
A pénzrendszer ismeretek hiánya hová vezet.
A pénzrendszer, mint egyedüli emberi konstrukció, ami mára már sajnálatos módon ténylegesen is irányítja az emberiséget és nem fordítva, valójában egy zárt rendszer. Abban az értelemben zárt rendszer, hogy a pénz mindig forog a gazdaságban és ha mindenki a termelő gazdaságban reális teljesítmény fejében cseréli a pénzt másokkal reális teljesítményért, akkor ha valakinek mégis előjoga van hatalmas mennyiségben pénzt bepumpálni, létrehozni pénzt úgy, hogy annak semmilyen reálfedezete nincs, tehát a semmiből állítja elő, akkor a következmények mindenkire hatással vannak előbb vagy utóbb. Nyilván sokan nem értik, hogy a számlát maguk az adófizetők fogják állni, illetve maga az infláció is rendre lenullázza a megtakarításait. S amikor jön a globaloproli nevelő média, kórusban zengi, hogy
2008 január közepén az m1-es TV csatornán a "Szólás szabadsága" című műsorában felsorakozó topbankárok vitatták a pénzpiaci válságot. Csermely Ágnes az MNB igazgatója egy vidámabb pillanatában kissé el is szólta magát:
Július elsején a központi bankok központi bankja, a BIS jelentésében figyelmezteti a piacot, hogy a sub-prime pénzügyi krízis csupán a tükröződése volt a globális hitelválságnak, tehát épp ellenkezőleg ahogy eddig mondták a többiek. Továbbá szoros párhuzamot húz a jelenlegi pénzügyi krízis és a harmincas évekbeli Nagy Gazdasági Világválsággal. Sajnos most igaza van. Tehát most személyesen is szemtanúi lehetünk egy globális pénzügyi válságnak, s bármikor hiperinflációs viszonyok alakulhatnak ki. Annyival rosszabb a helyzet, hogy akkor a harmincas években azért még a pénzrendszer nem globalizálódott ennyire, ám mégis ki tudta robbantani a második világháborút.
Bár a kibontakozó válság brutálisnak ígérkezik, de nem feltétlenül kell háborúskodáshoz vezessen. Főleg azon fog múlni, hogy helyesen lesz diagnosztizálva a probléma gyökere vagy sem. Illetve a helyes változtatást meg tudjuk-e lépni vagy sem. Mindenek előtt annyiban van mindenkinek nagy felelőssége, hogy egy kritikus tömegen túl kell lennie azoknak a száma, akik értik és pontosan tudják a tennivalót is. De legalábbis nem engedik tovább ésszerű kritika és hallható kommentár nélkül, hogy az uralkodó főhatalom éppen ellenünkben kihasználja a pénzrendszerbéli ismereteink hiányosságát.
Valószínű sokan nem értik, hogy e sorok írója miért látja úgy, hogy a probléma mélységeivel a hétköznapi embereknek is foglalkozniuk kell. Valószínű a legtöbben úgy gondolják, hogy ott van az állam és a választott politikusok, illetve az állam központi bankja, tehát ez csak az ő dolguk. Számukra a figyelmébe ajánlom, olvassa el, hallgassa vagy nézze meg Varga Istvánnak a MÚOSZ Székházban, 2005. november 23-én mondott "Pénzügyi folyamatok a magyar államháztartásban" c. beszédét. (Video).
Válasz utak keresése vagy tökéletes belenyugvás.
Nemrég még elég kevés eséllyel talált halló fülekre az, aki ezekről vizionált. Talán most ha, a válságot ténylegesen elősegítők közül is néhányan, tehát a pénzvilág legnagyobbjai közül is megszólalnak, mint ahogyan ez meg is történt, akkor talán többen elgondolkodnak. Bár a problémát néhányan már pontosan látták előre, azonban a praxeológia által is elismert apriori gondolkodást konspirációelméletnek volt szokás megbélyegezni a köztudatban.
Mások meg vannak, akik esetleg azt a szintén káros következtetést vonják le az egészből, hogy most már nincs mit tenni, teljesen függünk a pénzhatalom kegyeitől, jobb inkább csak szép dolgokról beszélni nekünk, aranyosaknak kell maradnunk és csak a saját dolgainkkal foglalkozzunk, egymásnak segítsünk töretlenül és ne tekintsünk a pénz felé. Esetleg húzzunk el még egy-egy nótát a lejtmenet irányába törtető útvonal végső szakaszában!
Na majd a közeljövő megmutatja, hogy a pénzt ugyan nem javasolt isteníteni, de mennyire fontos lett volna időben még kellő ismeretek gyarapításával tiszteletben tartani, mint az egyetlen emberi konstrukciót, ami még húsbavágóan számít a társadalom működőképessége szempontjából. Ha nem is a pénz ismerete a legfontosabb, mert a gazdaságnak nevezett valami az csupán ~7%-a a teljes szociális érintkezés felületén. A többi nem elszámoltatható, meg nem sarcolható, de mégis létezik. De egy velejéig hibás pénzrendszer teret kíván hódítani, növelve ezt a megsarcolható ~7%-ot és csökkentve az életteret. Viszont egy helyesen működő pénzrendszerben a pénz szükséges jó, avagy közjó szerepét töltheti be, minél kevesebb konfliktus felületet teremtve a társadalomban.
Válságot átvészelő B terve, illetve távlati terve a független, szabad akarattal rendelkező nemzetnek egyelőre sehol sem mutatkozik. Vagy talán azt sem tudjuk milyen a független, szabad akarattal rendelkező nemzet már, mert már túlságosan megszoktuk a függésben való létet?
Sajnos nagyon halvány jelei vannak a pénzkiegészítők, a szabad társadalom működtetéséről szóló tanulmányoknak és ez nem lesz elegendő. Ismét azt kell látni, hogy máshol már idejében elkezdték ezt a felkészülést és kifinomult állapotban vannak az átgondolt pénzügyi rendszerismereteik. Nem is egy alternatívában történik a gondolkodás. Vélhetően bármelyik jobb, mint a jelenlegi. Nálunk viszont közbizalmat élvező változtatáshoz már aligha marad idő. Vagy talán majd ismét átveszünk valamit, amit éppen megmondanak nekünk?!
Egyelőre még a pártpreferencia elemzéseivel van elfoglalva a többség. Bár ezekből is azt kellene látni, hogy egyre többen már nem remélnek semmi jót.
A felkészületlenül reánk zúduló válság fogadtatásában pedig bármi megtörténhet. Mit sem számítanak akkor majd a most mért pártszimpátia adatok, akkor úgyis mindenki csakis és kizárólag a bőrét mentve fog eljárni. Már most is igen erős a központi hatalom irányába és javára történő egymásba kapaszkodás. Azt remélik sokan, az EU majd megoldja a problémát. A politikusaink részéről megszégyenítő gyorsasággal aláírt Lisszaboni Szerződés magáért beszél! Sejthető, hogy nagy a tanácstalanság, vagy éppen megátalkodott komprádor magatartás van uralkodóban minden szinten. Akik behatóan tanulmányozták a szerződést, beleértve a pénzrendszerbeli problémákhoz való viszonyulását az EU-s bürokráciának, semmi megnyugtatót nem tudnak abból kiolvasni, épp ellenkezőleg.
Aki keres, talál!
Itt nem csak a szükséges információ beszerzéséről van szó, amiből meg lehetne tanulni az alapvető dolgokat. Ennél többről van szó. Ugyanis a válsághelyzetre is alkalmas ismeretek időben történő egymás közti kicserélésével egyúttal biztosítjuk azt a mikroközösséget is számunkra, akikben vélhetően meg lehet majd bízni és nem a nulláról kell majd akkor egymást megértetni elementáris dolgokban. Már csak azért is meglesz a bizalom alapja, mert maga a pénzrendszer egy bizalmi alapon nyugszik és a hiperinflációs válságban épp ez a bizalom törik porrá a jelenlegi rendszer iránt. Időben kell elkészülni a másikkal.
-----------------
Nos, a cikk nagyon beletrafált. Nemsokkal később volt a Pénzügyi Szervezetek Meghallgatása a Kongresszus által.
A meghallgatáson Ben Bernanke-t, a FED elnökét szembesítette Ron Paul kongresszusi képviselő. Ő is az inflációt említi a probléma okának, pontosan úgy amint a fenti cikk is! Egyenesen rejtett adónak nevezi az inflációt a felszólaló képviselő. Odáig megy, hogy a jegybank elnökének szemébe mondja, "Ön a legnagyobb adószedő az országban, ön egyedül nagyobb adószedő mint az egész Kongresszus". (3:28-3:44)
Úgyhogy a téma most kirobbantott valami nagyon fontos dolgot!
s a második rész is itt van:
Miközben drasztikus áremelkedésekről szóló hírek látnak napvilágot a nyersolajjal kapcsolatban, egyre több ködösítő elemzés is megjelenik, igyekezvén elfedni a válság valódi okait. Ezek az elemzések leragadnak a következmények egymásra való hatásuknak a magyarázásában és az óvatlanabb olvasó unalmasan magáévá teheti a téves diagnózisok sorozatát is. Ez pedig olyan, mint egy zaj a rejtjelezés tudományában.
Ilyen körülmények között, e sorok írója abban reménykedik, hogy mégis halló fülekre talál. Kiindulási pontjaiban hasonló elemzésnek tűnik ezen írás is, hiszen a közgazdászoknál megszokott logikai eszmefuttatásokkal próbálja keresni a választ. Mivel sokszor éri az a vád a rendszerkritikusokat, hogy csak egy megalapozatlan elégedetlenséget képesek megfogalmazni, éppen ezért most ehhez alkalmazkodva is megfogalmazzuk az érveket.
Az infláció csupán csak egy általános árindex növekedés?
Ha a nyersolaj árak emelkednek, akkor emelkedik a fuvarozás költsége, következésképpen az élelmiszerárak és így tovább. Tehát az inflációról, mint egy általános árindex növekedésről beszélnek a közgazdászok és különbféle kommentátorok. Érdekes módon akkor is inflációs hatásról beszélnek, ha például csökken a munkanélküliség, tehát növekszik a gazdaság, azt mondják az szintén egy inflációt kiváltó hatás. Végül is bármilyen irányba mozdulnak el a dolgok, az a közgazdászok szerint inflációt kiváltó ok lehet. De ha ez tényleg így van, akkor ez úgy fest, mint a tyúk meg a tojás problémája, csak egy kicsit komplexebb összefüggésben leírva. Most akkor milyen arányban melyik a tényleges kiváltó ok? A nyersolaj árának drasztikus növekedése vagy valami más? Azt mondják növekedett a fogyasztás és a kínálathoz képest most több vevő versenyez az olajért. Ráadásul az olajtartalékok kifogyóban vannak, így az olajkitermelő megengedheti magának az árak növelését.
Nem csökkentve a nyersanyagfogyasztás növekedésének szerepét, ugyanakkor az olajkészletek kiapadásával kapcsolatos indoklás még nem állja meg a helyét jelen esetben. Tehát most még nem indokolná ezt a hirtelen áremelkedést. Hosszabb távon természetesen reális a probléma felvetése. Ha alaposan utánanézünk, találkozunk az ellenkezőjével is. Észak Dakotától délre talált Bakken formáció olajkészlete 413 milliárd hordóra van becsülve, amely mennyiség vetekszik még a legnagyobb Saud Arabia-i Ghawar olajmező 55 milliárd hordó olaj kitermelésével is és a 267 milliárd hordóra becsült szintén Saud Arabiai tartalékokkal. Ráadásul az olaj tisztasága sokkal jobb, mint a Kanadai olajmezőknek.
Az élelmiszerárak drasztikus növekedésére is szebbnél szebb magyarázatokat olvashatunk. Legutóbb egy bizalmas világbanki jelentésre hivatkoznak miszerint
„a bioüzemanyag-előállítás 75 százalékban emelte 2002 óta a globális élelmiszer-árszintet; az energiahordozók és a műtrágya drágulása mindössze 15 százalékot adott hozzá az árakhoz.”Értsük ezt úgy, hogy hirtelen annyi bio-ethanol-t is elpazarolt a civilizáció, hogy az élelmiszertermelést is veszélyezteti ilyen nagy mértékben?! Csak halkan jegyzem meg, csupán Magyarország mezőgazdasági termelőképessége az ország lakosságának a háromszoros élelmiszer ellátását is tudná biztosítani, ha egészséges gazdasági körülmények között működhetne az! Visszatérve a globális élelmiszerválságra, a fokozatos élelmiszertermelés felhasználásának a növekedésével párhuzamosan növekvő élelmiszer termelés azonos, illetve kissé csökkenni kezdett a tartalékolt élelmiszer mennyisége az utóbbi öt évben. Az élelmiszer tartalékolás csökkenésének az oka sokkal inkább a rosszul működő gazdaság, mert egyre kevesebben engedhetik meg maguknak a tartalékolást, továbbá az egyre több munkanélkülivé váló, illetve tönkre tett mezőgazdaság már nem tud lépést tartani tartalékolásban is.
Most hol van a piac láthatatlan keze, ami letörné az árakat? Vagy van valami még a felett is?
Tovább keresve a hitelesebb magyarázatot, lássuk a piaci szabályok alapján is a történteket. Úgy mondják, az árak a kereslet és a kínálat szerint kerülnek meghatározásra. Vagyis valamilyen árunak az ára mindig annyi amennyit hajlandóak vagyunk fizetni érte és ha spekulációs céllal felemelik az árakat, akkor a piacnak úgynevezett „láthatatlan keze” automatikusan letöri az árakat. Ezek szerint, ha most spekulációs céllal megemelték a nyersolaj árakat, akkor előbb utóbb sokan lesznek olyanok, akik drasztikusan csökkenteni fogják az olajtermékre áldozott pénzmennyiséget. Ha nem is tudatosan, de a kényszer hatására. Következésképpen a nyersolaj tulajdonosok nem tudnak sokkal többet nyerni az egész spekuláción, így kénytelen lesznek ismét levinni az árakat. Most úgy néz ki, igencsak másról van itt szó, ugyanis drasztikusan növekszenek az árak hosszú távon, amiből úgy néz ki nincs visszaút. Egy spekulációs nyomásnak elvileg rég vége kellett volna legyen már. Vagy valahonnan mégis van egy hirtelen megnövekedett pénzmennyiség, ami versenyzik a még drasztikusan emelkedő olajért is?!
Az elmúlt év során kipukkanó pénzügyi lufi miatt megroppanóban van a bizalom a pénzrendszer iránt és a megtakarításokat elkezdik kimenekíteni a pénzügyi szektorból és a tőzsdéről, nyersanyagokat és aranyat vásárolva. Így a nyersanyagárak és a nemesfémek ára drasztikus növekedési pályának indult.
A magyar valuta sokak számára érthetetlen erősödését is annak tudhatja be, hogy a dollárból menekülő tőke ideiglenesen Forint felvásárlásában is keres menedéket.
Tehát az infláció, ami a köztudatban mint általános áremelkedés van elfogadva, az valójában egy óriási pénzmennyiség keletkezésének a következménye. Olyan értelemben, hogy a pénzrendszerben felgyülemlő, folyamatosan inflált lufi most ki akar menekülni a pénzügyi műveletek nagy kaszinójából és reálértékekre szeretné cserélni a tulajdonosa még mielőtt az teljesen fel nem hígul. Azt tudni kell, hogy a forgalomban levő pénzmennyiség kevesebb mint egy tizede teljesíti be a pénz eredeti gazdasági forgalmát ellátó funkcióját. A többi ígérvények bonyolult szövevénye, vagyis a hitel-expanzió által létrejött pénzügyi lufi. Sajnos ebbe a lufiba voltak elvegyülve például a magánnyugdíjpénztári megtakarítások is és sok egyéb más reálértékek töredékei, vagy például ide akarták beterelni a magyar egészségügy pénzforgalmát is, amit keservesen megkeresett jövedelmek után fizetett adókból gyűjtött össze a lakosság. A nyugati világ pénzügyi biztosítóinak megtakarításai vagy a középosztályának megtakarításai is szintén ebbe az inflált pénzügyi rendszerbe vannak beolvasztva. Így aki a megtakarításaikat kimenekíteni szándékozókban találja meg a főbűnöst, az járhat úgy is, hogy a saját nyugdíjpénztárát ítéli el, amikor az éppen próbálja megmenteni a menthetőt, vagyis a megtakarítását. Amúgy nem tudni hányada a nyugdíj alapú megtakarításoknak párolgott el így is. Hogy ebből még mi lesz később, arra most had ne térjünk ki!
Az infláció megértése, mint a titok nyitja.
A dolog lényegét megérteni úgy lehet, hogy az inflációnak az igazi okát értjük meg.
A már említett összefüggések hálójában egy dologról még nem esett szó, mint ahogy azt a médiában megszólaló közgazdászok szájából sem hallani. A pénzmennyiség növekedéséről, mint lehetséges ok az infláció keletkezésében.
Ha a nyersolaj tulajdonos a pénzmennyiség növekedése nélkül emelné meg drasztikusan az árakat, akkor tényleg csak egy spekulációval állnánk szembe. Ez esetben nem volna miből fizetni az ugyanolyan mértékű eladási olajmennyiséget, így előbb-utóbb összességében nem sokkal keresne többet az olajon a spekuláns, sőt a lelassuló gazdaság akár még jobban tönkre is teheti az eladásait. Ugyanakkor, ha a nyersolaj tulajdonos tudja, hogy hirtelen pénzmennyiség növekedés van kilátásban, amelynek birtokában sokan hajlandóak megvenni a nyersolajat akár nagyobb összegért is, akkor az olajtőzsdén szépen felviszik árakat. Lényegében automatikusan megy fel. Semmi sem kényszeríti az árcsökkenést, hacsak különbféle piaci beavatkozással nem élnek az államok. Az is érdekes, hogy az államok mégsem akaródznak beavatkozni, vagy csak tényleg nem sikerül? Az olajkitermelő államok szempontjából pedig a következőképpen fest a helyzet. Mindez idáig az Egyesült Államok kényszeríttette a világ olajpiacát, hogy dollárban történjen a kereskedés. Majd az olajból befolyó dollárt visszaforgatni volt kötelező az amerikai gazdaságon keresztül. Igen ám, de az olajkitermelő országok szerint az inflált, értékét elvesztő dollár hatalmas veszteséget okoz, ezért cserébe ők megemelik az olaj árát, hisz tudják, hogy a megnövekedett pénzmennyiség a biztosítéka az olajár magasan maradásának. Ha a pénzmennyiség növekedés az igazi oka az elszabadult inflációnak, akkor sajnos az állami beavatkozásokat szinte lehetetlen úgy szabályozni, hogy máshol ne érje nagyobb kár a gazdaságot. Amúgy meg tetszettek látni olyat, hogy a legnagyobbakat megsarcolta volna az állam, amíg a kisebb emberek terhei közben enyhültek volna?! Az árszabályozás persze pillanatnyilag orvosolja a bérből és fizetésből élők amúgy is szűkös mozgásterét, ez kétségtelen. De akkor még mindig nem az okot, hanem az okozatot kezeltük! Az ok az inflálódott pénzmennyiség és ez az a terület ahol az állam is csapdában van, aminek megértésére most hosszú lenne kitérni. Ama kevés politikus is, aki talán érti ezt a problémát, a teljes hallgatás csapdájában vergődik.
Az infláció keletkezésének motorja a jelenlegi kétszintű bankrendszer.
Bill Poole, a St. Louis-i FED volt elnöke, aki márciusban lépett ki, a Frankfurter Allgemeine Zeitung-nak adott interjúban igen érdekesen nyilatkozott az inflációval kapcsolatban.
„Történelmi távlatokban az infláció egy eszköz az adósok stressz érzésének a csökkentésére. Az Egyesült Államok központi bankjának a politikája úgy van megkonstruálva, hogy inflációt hozzon létre, könnyítve ezt a stresszt. A monetáris politikája „lazító” volt, van és lesz is mindaddig amíg a gazdasági viszonyok és pénzügyi vállalatok növekedési igénye ezt megkívánja. Együttvéve mindez egy inflációs tendenciának a velejárója, akkor is ha ez utóbbi magával hoz egy rakás újabb problémát az elkövetkező három vagy négy évben.”Tehát az átlag ember számára az infláció egy szükséges rossz, olyasmi amit természetesnek tart, így nyilvánvaló a megnyugtató hatása. Meg sem fordul a fejében, hogy egy fedő technika a speciális érdekek, legfőképpen a pénzügyi szektorban utazók érdekeinek a hatékony képviseletére, amelyet a központi bankok, mint hatalmuknál fogva kormányok felett álló, velük szemben függetlenséget élvező intézmények tesznek „szívességből”. Így a monetáris politikának még az sem számít, ha brutális válságokat okoznak, akkor is kiállnak az eredeti szándék mellett.
Aki nem veszi figyelembe a pénz előállításának a technikáit, vagyis azt, hogy a Bretton Woods-i egyezménytől kezdve már teljesen a semmiből állítják elő a pénzt, annak hihetetlen ez a felelőtlen magatartás. De még ha már látja is a nagy bankok óriási összegű veszteségeiknek az elkönyveléséről szóló híreket, reménykedik abban, hogy ezek a nagy bankok mégiscsak a saját maguk érdekében tudják hol a határ. Tehát az ember mégiscsak úgy gondolja, csak a gondatlan bankok kerülnek bajba. Azonban amíg a nem pénzügyi szektor a pénzéért reális teljesítményt nyújt, vagyis megdolgozik érte, addig a bankszektor csak megsokszorozza a pénzt, vagyis a hitelezés során megteremti a többletet. Ha abból veszít is valamennyit, nem annyira fáj neki. Olyan mint a sakk, beáldozza a parasztot a bástyáért. A veszteségek elrejtéséhez pedig megvannak a könyvelési technikák, szépen elrejtik a „Level 3 asset categories” segítségével, amiről ugye nem kell jelentést készíteni, tehát úgyis tovább tudnak működni, hogy valójában rég csődöt kellett volna jelenteniük (érdemes figyelemmel meghallgatni az itt található a videóanyagot). Mivel igen alacsony a tartalékráta a jelen uralkodó pénzrendszerünkben, nagyon kicsi arányban függ a bank a betétesektől, vagyis ellentétben a közhiedelemmel, kevésbé számít az, hogy mennyi megtakarított pénzt raknak a bankba, mint az, hogy mennyire nagy a hitelfelvevő szándék. Ilyen tág keretek között teremthetnek számlapénzt a hitelfelvétel pillanatában és ez elképesztő módon növeli a pénzügyi lufit. Ez által növekszik a forgalomban levő pénz mennyisége, de egyúttal hatványfüggvény szerint növekszik a visszafizetnivalója is az adósoknak. A hitelfelvétel pillanatában ugyanis csak a felvett hitel összege értékében van pénz teremtve. Az a pénz amennyivel többet kell visszafizetni az még nem jött létre akkor. Így azt meg kell szerezni mástól! Amíg még van elegendő eladósodni szándékozó hitelfelvevő, addig van remény még a törlesztések visszafizetésére. Tehát az adós még örül is a növekvő pénzmennyiségnek, tehát az inflációnak - ez az amire utalt Bill Poole! -. De csak nagyon kevesen gondolnak a hosszú távú következményekre, vagyis a megnövelt pénzmennyiségből szinte bárki könnyebben hajlandó odaadni egy nagyobb összeget egy-egy vágyott dologért, vagyis növelhető a termékek ára, tehát már mérhető is az infláció hatása, az általános árindex növekedés.
Az inflacionista pénzrendszer velejárója a gazdasági ciklusok. Egyszer fent, egyszer nagyon lent!
Mindaddig amíg még inflálni tudják a pénzmennyiséget a hitelexpanzió által, addig a tömeg úgy érzi szárnyal a gazdaság. A legjobban azok járnak jól akik a legközelebb állnak a pénzteremtés forrásához, hiszen a pénztöbblet megteremtése pillanatában az még többet ér mint miután elköltése után a pénz beforog a reálgazdaságba. Minél több kézen keresztül utazott a pénz, annál kevesebb vásárlóerővel rendelkezik már, mert egyre több ember érzi a jótékony hatását és a pénztöbblet által megnövelt költekezési vágy hatására folyamatos emelkedésnek indul az általános árindex. Nyilvánvaló, hogy a középréteg, a bérből és fizetésből élők és a nyugdíjasok húzzák a leginkább a kurtáját. Nem úgy a speciális érdekek klubja, a Wall Street globális szinten, vagy kisebb méretekben a helyi politikai kapitalizmus építői, együtt eldöntik a politikusokkal, hogy a perifériára szorult, államtól teljesen függővé tett páriatársadalmat, miként tudja az állam kárpótolni majd abból, amit elvesznek azoktól, akik még éppen csak nem váltak teljesen függővé.
Az egyre jobban kisemmizett tömeg, pedig mit sem értvén a jelen társadalmunk működéséből, szinte bármikor megvezethető és azt támogatja aki látszólag enyhítést ígér. Így áldozatból is cinkos lesz és akkor már a szolidaritás is kezd drasztikusan hanyatlani. Kevés az, aki önszántából adna másnak és ugyancsak kevés aki azt meghálálná, hisz az jár! És a társadalom egymásra ujjal mutogat, elkívánva azt, amiről tud, hogy a másiknak még éppen van. Amiről pedig nem tud, az a fejben ugye nem is létezik és így csak az van biztonságban. Nem véletlenül az igazi értékszivattyú rejtve marad a lakosság szemei elől. Sokan nem tudják azt sem, hogy az adóbefizetés nagyobbik részét azért emeli el az állam, hogy a semmiből teremtett pénzt kölcsönvegye a gazdasági forgalom számára. Olyan ez mint az akvárium, amelyből valakik leeresztik a vizet, a halak nem tudják mitől apad el az élettér.
Ilyen körülmények között elkerülhetetlen a recesszió, azaz hanyatlik az eladósodási szándék. Amennyiben csökken az eladósodni szándékozók sokasága, akkor recesszióról beszélnek a médiában és az adósok szép lassan kezdenek szembesülni a ténnyel, hogy a visszafizetendő pénzt egyre nehezebb megszerezni. Ilyenkor a reálgazdasági szektorban, beleértve az egyszerű embereknél levőt is, már sokkal kevesebb megszerezhető pénzmennyiség van forgalomban, ahhoz képest, mint amennyit vissza kell fizetni a felvett hitelekért. Meg kell tehát keményen küzdeni azért a forgalomban levő pénzért és „a verseny” célja minden áron megszerezni azt, hogy ne veszítse el a hitel fedezetét. Egyre világosabb lesz, hogy itt már semmi köze a természetes gazdasági versenynek. Ebben a fázisban kezdünk értesülni a világ legnagyobb bankjainak az óriási összegű „veszteségeik leírásairól”. A központi bankok pedig „kicserélik” az adóságot, kihúzzák a nagy pénzügyi intézeteket a bajból (bailout), nem úgy az embert, aki önhibáján kívül is fizetésképtelen állapotba kerül az okozott helyzet miatt. Igen ám, csak a központi bankok azok, akik nem termelnek semmit, olyan értelemben ami valós fedezettel pótolná a reálfedezeti hiányt. De mégis azt mondják, hogy ők azok, akik utolsó mentőövet nyújtanak a bajba jutott bankoknak. Így aztán az ember úgy gondolja, mégiscsak jó, ha mindig van egy utolsó mentőöv, jól teszi ha kisegíti a bajba jutott bankot, elvégre náluk van az a kevés pénzünk is amit még épp nem nullázott le teljesen az infláció.
A pénzrendszer ismeretek hiánya hová vezet.
A pénzrendszer, mint egyedüli emberi konstrukció, ami mára már sajnálatos módon ténylegesen is irányítja az emberiséget és nem fordítva, valójában egy zárt rendszer. Abban az értelemben zárt rendszer, hogy a pénz mindig forog a gazdaságban és ha mindenki a termelő gazdaságban reális teljesítmény fejében cseréli a pénzt másokkal reális teljesítményért, akkor ha valakinek mégis előjoga van hatalmas mennyiségben pénzt bepumpálni, létrehozni pénzt úgy, hogy annak semmilyen reálfedezete nincs, tehát a semmiből állítja elő, akkor a következmények mindenkire hatással vannak előbb vagy utóbb. Nyilván sokan nem értik, hogy a számlát maguk az adófizetők fogják állni, illetve maga az infláció is rendre lenullázza a megtakarításait. S amikor jön a globaloproli nevelő média, kórusban zengi, hogy
„sokat pazaroltatok, nem takarékoskodtatok, most tessék a kasszához fáradni és hozzájárulni”.Elegendő ezt csak sokat ismételgetni és az ember, mint egy globaloproli tényleg beveszi. Majd istenként tekint fel a monetarista közgazdászokra, csúcsbankárokra, s közben szembefordul a társadalom különböző rétegeivel.
2008 január közepén az m1-es TV csatornán a "Szólás szabadsága" című műsorában felsorakozó topbankárok vitatták a pénzpiaci válságot. Csermely Ágnes az MNB igazgatója egy vidámabb pillanatában kissé el is szólta magát:
"Egyrészt szeretném tisztázni, hogy a likviditás az nem tűnik el a pénzpiacról. Azért vagyunk. Ez MNB-nek a feladata, hogy a pénzpiacokon mindig legyen kellő mennyiségű likviditás. Most nem arról van szó, hogy ne lennének pénzforrások, hanem ezeknek az ára megemelkedik. Nemcsak nálunk, az egész világon.”Arról beszéltek, hogy az Amerikában kipattanó válságot a sub-prime típusú hitelezés kipukkanása okozta és az ő értelmezésük szerint, mármint a magyar topbankárok szerint, a rossz kihelyezések miatt történt és a kockázatok növekedése miatt még több kamatért lehet majd pénzforráshoz jutni. De nem ez volt az egyetlen téves elemzés, azt hiszem bárki tudna említeni nem is egyet, ami a sub-prime hitelezés bedőlését okolja az általános válságért.
Július elsején a központi bankok központi bankja, a BIS jelentésében figyelmezteti a piacot, hogy a sub-prime pénzügyi krízis csupán a tükröződése volt a globális hitelválságnak, tehát épp ellenkezőleg ahogy eddig mondták a többiek. Továbbá szoros párhuzamot húz a jelenlegi pénzügyi krízis és a harmincas évekbeli Nagy Gazdasági Világválsággal. Sajnos most igaza van. Tehát most személyesen is szemtanúi lehetünk egy globális pénzügyi válságnak, s bármikor hiperinflációs viszonyok alakulhatnak ki. Annyival rosszabb a helyzet, hogy akkor a harmincas években azért még a pénzrendszer nem globalizálódott ennyire, ám mégis ki tudta robbantani a második világháborút.
Bár a kibontakozó válság brutálisnak ígérkezik, de nem feltétlenül kell háborúskodáshoz vezessen. Főleg azon fog múlni, hogy helyesen lesz diagnosztizálva a probléma gyökere vagy sem. Illetve a helyes változtatást meg tudjuk-e lépni vagy sem. Mindenek előtt annyiban van mindenkinek nagy felelőssége, hogy egy kritikus tömegen túl kell lennie azoknak a száma, akik értik és pontosan tudják a tennivalót is. De legalábbis nem engedik tovább ésszerű kritika és hallható kommentár nélkül, hogy az uralkodó főhatalom éppen ellenünkben kihasználja a pénzrendszerbéli ismereteink hiányosságát.
Valószínű sokan nem értik, hogy e sorok írója miért látja úgy, hogy a probléma mélységeivel a hétköznapi embereknek is foglalkozniuk kell. Valószínű a legtöbben úgy gondolják, hogy ott van az állam és a választott politikusok, illetve az állam központi bankja, tehát ez csak az ő dolguk. Számukra a figyelmébe ajánlom, olvassa el, hallgassa vagy nézze meg Varga Istvánnak a MÚOSZ Székházban, 2005. november 23-én mondott "Pénzügyi folyamatok a magyar államháztartásban" c. beszédét. (Video).
Válasz utak keresése vagy tökéletes belenyugvás.
Nemrég még elég kevés eséllyel talált halló fülekre az, aki ezekről vizionált. Talán most ha, a válságot ténylegesen elősegítők közül is néhányan, tehát a pénzvilág legnagyobbjai közül is megszólalnak, mint ahogyan ez meg is történt, akkor talán többen elgondolkodnak. Bár a problémát néhányan már pontosan látták előre, azonban a praxeológia által is elismert apriori gondolkodást konspirációelméletnek volt szokás megbélyegezni a köztudatban.
Mások meg vannak, akik esetleg azt a szintén káros következtetést vonják le az egészből, hogy most már nincs mit tenni, teljesen függünk a pénzhatalom kegyeitől, jobb inkább csak szép dolgokról beszélni nekünk, aranyosaknak kell maradnunk és csak a saját dolgainkkal foglalkozzunk, egymásnak segítsünk töretlenül és ne tekintsünk a pénz felé. Esetleg húzzunk el még egy-egy nótát a lejtmenet irányába törtető útvonal végső szakaszában!
Na majd a közeljövő megmutatja, hogy a pénzt ugyan nem javasolt isteníteni, de mennyire fontos lett volna időben még kellő ismeretek gyarapításával tiszteletben tartani, mint az egyetlen emberi konstrukciót, ami még húsbavágóan számít a társadalom működőképessége szempontjából. Ha nem is a pénz ismerete a legfontosabb, mert a gazdaságnak nevezett valami az csupán ~7%-a a teljes szociális érintkezés felületén. A többi nem elszámoltatható, meg nem sarcolható, de mégis létezik. De egy velejéig hibás pénzrendszer teret kíván hódítani, növelve ezt a megsarcolható ~7%-ot és csökkentve az életteret. Viszont egy helyesen működő pénzrendszerben a pénz szükséges jó, avagy közjó szerepét töltheti be, minél kevesebb konfliktus felületet teremtve a társadalomban.
Válságot átvészelő B terve, illetve távlati terve a független, szabad akarattal rendelkező nemzetnek egyelőre sehol sem mutatkozik. Vagy talán azt sem tudjuk milyen a független, szabad akarattal rendelkező nemzet már, mert már túlságosan megszoktuk a függésben való létet?
Sajnos nagyon halvány jelei vannak a pénzkiegészítők, a szabad társadalom működtetéséről szóló tanulmányoknak és ez nem lesz elegendő. Ismét azt kell látni, hogy máshol már idejében elkezdték ezt a felkészülést és kifinomult állapotban vannak az átgondolt pénzügyi rendszerismereteik. Nem is egy alternatívában történik a gondolkodás. Vélhetően bármelyik jobb, mint a jelenlegi. Nálunk viszont közbizalmat élvező változtatáshoz már aligha marad idő. Vagy talán majd ismét átveszünk valamit, amit éppen megmondanak nekünk?!
Egyelőre még a pártpreferencia elemzéseivel van elfoglalva a többség. Bár ezekből is azt kellene látni, hogy egyre többen már nem remélnek semmi jót.
A felkészületlenül reánk zúduló válság fogadtatásában pedig bármi megtörténhet. Mit sem számítanak akkor majd a most mért pártszimpátia adatok, akkor úgyis mindenki csakis és kizárólag a bőrét mentve fog eljárni. Már most is igen erős a központi hatalom irányába és javára történő egymásba kapaszkodás. Azt remélik sokan, az EU majd megoldja a problémát. A politikusaink részéről megszégyenítő gyorsasággal aláírt Lisszaboni Szerződés magáért beszél! Sejthető, hogy nagy a tanácstalanság, vagy éppen megátalkodott komprádor magatartás van uralkodóban minden szinten. Akik behatóan tanulmányozták a szerződést, beleértve a pénzrendszerbeli problémákhoz való viszonyulását az EU-s bürokráciának, semmi megnyugtatót nem tudnak abból kiolvasni, épp ellenkezőleg.
Aki keres, talál!
Itt nem csak a szükséges információ beszerzéséről van szó, amiből meg lehetne tanulni az alapvető dolgokat. Ennél többről van szó. Ugyanis a válsághelyzetre is alkalmas ismeretek időben történő egymás közti kicserélésével egyúttal biztosítjuk azt a mikroközösséget is számunkra, akikben vélhetően meg lehet majd bízni és nem a nulláról kell majd akkor egymást megértetni elementáris dolgokban. Már csak azért is meglesz a bizalom alapja, mert maga a pénzrendszer egy bizalmi alapon nyugszik és a hiperinflációs válságban épp ez a bizalom törik porrá a jelenlegi rendszer iránt. Időben kell elkészülni a másikkal.
-----------------
Nos, a cikk nagyon beletrafált. Nemsokkal később volt a Pénzügyi Szervezetek Meghallgatása a Kongresszus által.
A meghallgatáson Ben Bernanke-t, a FED elnökét szembesítette Ron Paul kongresszusi képviselő. Ő is az inflációt említi a probléma okának, pontosan úgy amint a fenti cikk is! Egyenesen rejtett adónak nevezi az inflációt a felszólaló képviselő. Odáig megy, hogy a jegybank elnökének szemébe mondja, "Ön a legnagyobb adószedő az országban, ön egyedül nagyobb adószedő mint az egész Kongresszus". (3:28-3:44)
Úgyhogy a téma most kirobbantott valami nagyon fontos dolgot!
s a második rész is itt van:
2008. március 3., hétfő
Pénzügyi tönkretételünk története
Mindig új hiteleket veszünk fel, romló feltételekkel, hogy meglévő hiteleink adósságszolgálatát fizetni tudjuk
Hogyan lett a 22-ből 230 s a százból nulla? E képletben az előbbi az adósság, az utóbbi a népvagyon. A rendszerváltás óta a nemzetgazdaság összesített adóssága dollárban kifejezve mintegy a tízszeresére nőtt, a profittermelő működő tőke pedig nagyjából-egészében eltűnt.
Fekete-szakasz
(1968–1981)
Új gazdasági mechanizmus. A társadalmi tulajdon csonthéja repedezik. A bővülő anyagi érdekeltség feszíti a korlátokat, miáltal a pénzviszonyok növekvő szerephez jutnak. A Magyar Nemzeti Bank – Fekete János aktív közreműködésével – nekilát a produktív világbanki hitelek felvételének az előkészítéséhez. 1970 és 1980 között, az utolsó ötéves tervek keretében jelentős produktív állami nagyberuházások valósulnak meg, mindenekelőtt az infrastruktúra és egyéb termelő szolgáltatások (például a távközlés, a hírközlés és a közlekedés) területén körülbelül egymilliárd dollár értékben.
Medgyessy-szakasz
(1982–1989)
A bejövő pénz – ebben a szakaszban kizárólag bankhitel! – a Fed és a Világbank által papíron és/vagy elektronikusan kibocsátott, jobbára fedezetlen játékpénz dollárhitel; ami viszont innen kiment, egyrészt értékes mezőgazdasági és ipari cikk, áru, másrészt jóval az árfolyam feletti ráfordítással, keservesen kitermelt valódi dollár a kamatos kamatok törlesztéseként. A bejött játékpénz nem termelt új értéket, mert kamatfizetésre költöttük. Az MNB belső műhelytanulmányai szerint az egymilliárd dollár hitelt tizenegymilliárd dollár kamattal terhelten fizettük vissza. A magyar társadalmi tulajdon észrevétlenül a titokban felvett pártállami hitelek fedezetévé alakult át. És hogy az adósságspirálra felépített adósságcsapdából soha többé ne szabadulhassunk ki, Medgyessy Péter vezényletével beléptették Magyarországot a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba.
Antall-korszak
(1990–1993)
A rendszerváltás valódi célja termelőkapacitásaink privatizálása és leépítése, a magyar beruházási és fogyasztási piac megszerzése volt – a hitelek miatti "jelzálog-követelés" érvényesítése révén potom áron. Hogy a magyar társadalmi tulajdon "csonthéjas burkát" az átalakulási és társasági törvényekkel (Sárközy Tamás) feltörjék, miáltal minden használható érték és jövőbeli profit – immár közjogilag is – a nemzetközi részvénytőke tulajdonába kerüljön. Németh Miklós reformkommunista miniszterelnök néhány hónappal a hatalom (színlelt?) átadása előtt drámai bejelentést tett. Magyarország külföldi adóssága – a leírt előzmények után és dacára – huszonkétmilliárd dollár (1990).
Nos, nézzük a hatalom "átadása" mint kasszazárás körüli fontosabb makroszintű adatokat. Külső államadósság: huszonkétmilliárd dollár. Hogy ez tételesen hogyan, miből jött össze, sohasem részletezte, mutatta be, hagyatta jóvá (például az új Országgyűléssel) senki. Elfogadták, átvállalták, mint a Németh-kormány hagyatékát. Állami vagyonból működő tőke: a világbanki szakértők globális, mértéktartó felértékelése szerint nyolcvan-százmilliárd dollár, üzleti-piaci értéken mérve, ami a tőkés vagyonértékelés gyakorlatában a működő tőke hozadékaként elvárható profit jelen értékre diszkontált, tőkésített összegével egyenlő.
A privatizációban azonban a külföldi befektetők nem piacot, hanem csődportfóliót vásároltak, ezért tízszeres haszonnal vették meg a magyar termelőkapacitásokat, valójában a piacot.
Az Antall-adminisztráció legalább két történelmi hibát követett el. Egyrészt jogfolytonosan átvállalta az örökölt huszonkétmilliárd dollár (akkor még az államadósság egyenlő volt a nemzetgazdasági adóssággal, az MNB-nek pedig devizamonopóliuma volt, a forint még nem volt konvertibilis) adósságszolgálatát, anélkül hogy felülvizsgáltatta volna, miből is ered. Másrészt pánikszerűen elindította szinte a teljes működő tőke alapos előkészítés nélküli privatizációját, mintha tényleg csak jelzálogjog-érvényesítést teljesítene, kvázi külső kényszer alatt, pedig még Soros György is az ellenkezőjét tanácsolta. Schamschula György, aki ekkor Antall személyes tanácsadója volt, írásaiban szintén megemlékezik arról, hogy Antallt senki és semmi nem kötelezte sem az államadósság átvállalására, sem a kampányszerű, átgondolatlan privatizációra. A terve az volt, hogy a bevételből kifizeti a teljes adósságot, a maradékot pedig állami befektetésekre és szociális juttatásokra költi. Mint tudjuk, ebből nem lett semmi. A káposzta mind elfogyott, de a kecske nem lakott jól. Mára az állami vagyon az eredeti érték tíz százalékára olvadt, az adósság pedig a többszörösére nőtt. A nyolc-tizenkét milliárd dollárnyi privatizációs bevétel minden évben eltűnt az állami költségvetés feneketlen, a becsődölt nagybankokat is konszolidáló bendőjében.
Horn-szakasz
(1994–1997)
1995-ben és 1996-ban az infláció az égbe szökött, 28-30 százalék volt, a kamatláb még ezt is meghaladta. A gyógyító érvágásnak mondott Bokros-csomag hatására a reálbérek mélyen az 1989-es szint alá zuhantak, és ekkor érték az első súlyos találatok az általános egészségbiztosítást és az ingyenes orvosi ellátást is. A büdzsén tátongó hatalmas lyukakat a pótlólagos privatizációs bevételekkel igyekeztek betömni, körülbelül négymilliárd dollárért eladták a teljes energiaszektort egy német-francia állami konzorciumnak, nyolc százalék tőkearányos állami profitgaranciával. A tranzakció egész bevételét az államadósság csökkentésére fordították, de a szakasz végére így is meghaladta a 38-40 milliárd dollárt. Viszont első ízben sikerült valutatartalékot képezni tíz-tizenkét milliárd dollár összegben. 1998-ra az állami vagyon hetven százalékát már privatizálták, döntő hányada multinacionális cégek tulajdonába került. Az állam megkezdte a forintért vásárolható államkötvények kibocsátását is, miáltal megkezdődött az állam eladósodásának második, "belföldi" szakasza. Ennek lényege, hogy a költségvetés növekvő hiányát államkötvények eladásával fedezik, ami tovább fokozza a távlati esélytelenséget, hiszen az államkötvények kamata (a vásárlók profitja) – húsz-huszonöt százaléka – jóval meghaladta a banki hitelkamatok mértékét. Az időszak végén véghezvittek egy különös tranzakciót is, az úgynevezett adósságkonverziót kétezermilliárd forint összegben, ami azt jelentette, hogy az MNB által "előtalált" újabb dolláradósság egy részét könyveléstechnikailag bevitték az állami költségvetésbe, kamatozóvá téve, és ezzel még tovább növelve a büdzsé amúgy is egyre elviselhetetlenebb kamatterheit, melyek már akkor is a költségvetés húsz-huszonöt százalékát tették ki.
Orbán-szakasz
(1998–2001)
A forint konvertibilissé vált, az MNB devizamonopóliuma is megszűnt. Ettől kezdve minden természetes és jogi személy is hozzájuthatott külföldi hitelekhez – ennek okán megkülönböztetjük az államadósság és a nemzetgazdaság adóssága fogalmakat. Természetszerűleg a második jelenti a nagyobb hitelösszeget, mert az állam adósságán túl már tartalmazza a vállalkozások, a kereskedelmi bankok, az önkormányzatok és a magánszemélyek hiteleit, tartozásait is (beleértve a multinacionális nagyvállalatok hitelállományát is), mivel mindezen tartozások kamatait, profitját és tőketörlesztését is a belföldi magyar munkateljesítménynek kell kitermelnie. A szakasz sok tekintetben jelentős javulást eredményezett mind a makro-, mind a mikroszféra gazdálkodási mutatóiban. A külső államadósság mintegy 43 milliárd dollárra rúgott, de a belső államadósság nagyobb mértékben nőtt, az időszak végére elérte a kilencezermilliárd forintot. A valutatartalék összege nem változott jelentősen. Az Orbán-kormány is folytatta a privatizációt, de sokkal szolidabban, mint elődei. Az állami vagyon maradványértéke az 1990-esnek már csak körülbelül húsz százaléka.
Gyurcsány-szakasz
(2002–2008)
Az Európai Unióba történő belépésünk után előtérbe került az úgynevezett maastrichti kritériumok teljesítése, miszerint az államadósság nem haladhatja meg a GDP hatvan százalékát, a költségvetés hiánya pedig a GDP három százalékát. Az állam külső adóssága 2006 januárjában 66,3 milliárd dollár volt. 2008-ban a nemzetgazdaság összevont adóssága körülbelül 130-140 milliárd dollárra becsülhető, ebből a lakossági eladósodás közzétett összege önmagában több mint harmincmilliárd dollár. A külső államadósság pontos összege nem ismert – legalább hetven-nyolcvan milliárd dollár –, sem a maastrichti követelményekhez mért adatban, sem a költségvetés adósságszolgálatában nem szerepel. Ezekben csak az államkötvények állománya – a "belföldi" adósság – van feltüntetve. Hivatalosan az államkötvények forintban nyilvántartott állományát nevezik államadósságnak, vagyis azt az összeget, amely közvetlenül az állami tevékenységek következtében keletkezett, és mint ilyen, egyrészt a kamatszolgálat, másrészt a maastrichti viszonyítás alapjául szolgál. Ez az összeg – tehát a "hivatalos" államadósság – jelenleg körülbelül tizennyolcezer-milliárd forint körüli, a GDP mintegy nyolcvan százaléka, a hatvanszázalékos uniós limittel szemben. A teljes kamatszolgálatot Magyarország azonban nem a "hivatalos államadósság" után, hanem a nemzetgazdaság teljes adóssága után fizeti. Mekkora lehet ez az összeg?
Minimum a kettőnek (külföldi és belföldi) összege, vagyis 140?+?90?=?230 milliárd dollár. De még ez az összeg sem teljes, tőkehozadék ugyanis nem kizárólag kamat formájában keletkezik, s hagyja el az országot. Tőkehozadék a profit is, ami nem a banktőke, hanem a termelő tőke hozadéka. A külföldi befektetések állománya ötven-hatvan milliárd dollárra becsülhető (1998-ban, amikor a privatizáció lényegében befejeződött, húszmilliárd dollár körül volt). Ebben azonban nincs benne az a termelőtőke-érték, amely az állami vagyon kampányszerű privatizációjában vált multinacionális tulajdonná. Ennek piaci-forgalmi értéke az 1990-es dollárparitáson számolva körülbelül százmilliárd dollár volt, átszámítva a mai paritásra legkevesebb 250-300 milliárd dollár körüli értéket ad. A hármat (230 + 50 + 250) összeadva, és mindent lefelé kerekítve – minimum ötszázmilliárd dollár hitel + "tőketartozás" adódik; a felvett hitelekből meg egyszerűen abból, hogy a privatizált vagyon már nem a magyar nemzetgazdaságnak termeli a profitot, hanem a multinacionális tulajdonosnak, aki az átlagprofitrátának megfelelő hozadékot realizálja, ami tőkearányosan számolva évi nyolc százalék.
Mint minden kapott hitellel, kölcsönnel, tartozással kapcsolatban, felvetődik a visszafizethetőség kérdése. Aki gondolkodik és számol egy kicsit, az világosan átlátja: lehetetlen. És nem elsősorban a visszafizetendő összeg intergalaktikus méretei miatt. Mert miből is lehet visszafizetni – kamatos kamatostul – bármilyen tartozást? Többletjövedelemből, pótlólagos profitból. Pont ez az, amire a mi országunknak már semmilyen lehetősége nincs, hiszen éppen az a működő tőkénk veszett oda az állami vagyon nyolc-tízéves elprivatizálásakor, amely a profittermelésre alkalmas lenne. Most végre be kell látnunk – aritmetikai és közgazdasági egyszeregy –, hogy sem a kamatokat, sem a tőketartozást nem tudjuk soha visszafizetni, egyszerűen azért, mert nincs semmilyen profittermelő portfóliónk. Emiatt egyetlen "lehetőségünk", hogy mindig új hiteleket veszünk fel, egyre romló feltételekkel, csak azért, hogy a már meglévő hiteleink adósságszolgálatát fizetni tudjuk.
Összeomló kártyavár
Ma éppen ez folyik – állami és egyéni szinten egyaránt. Az emberek előveszik harmadik-negyedik hitelkártyájukat, a szegény országok, népek kifosztásában egyesült nyugat-kelet és kelet-nyugat újkori könyöradományát, csak hogy befizessék a többi kártya használatának éppen esedékes kamatszolgálatát. Az állam is ezt teszi – minimum 1982 óta. Ezek azok az igazi okok, amiért évről évre több adót és járulékot kell fizetnünk, s ez a generális, évtizedek óta elhazudott oka annak is, hogy most még az egészségbiztosításunkat is elveszik. Hiába dolgozunk egyre többet, nincs látszata. Ja, a valutatartalékunk jelenleg tizenhatmilliárd dollár…
Hátravan még egy szomorú és egy tragikomikus tétel. Az európai csatlakozásunk egyik aláírt szerződéses feltétele volt, hogy a magyar termőföld váljék az uniós működőtőke-piac szerves, mobilizálható részelemévé, vagyis váljék eladhatóvá és megvehetővé. A kapott hétéves moratórium jövőre lejár.
S a végére a tragikomédia, hogy kínunkban néha nevessünk is. Az egyik televízióban hallottam a minap, hogy Karsai József, az MSZP renitens országgyűlési képviselője állítólag a következőket mondta az őt kérdező riportereknek: "Szerintem az uniós támogatás csak Bajnai Gordon laptopján létezik." Én nem nevettem ezen.
Nos, nézzük a hatalom "átadása" mint kasszazárás körüli fontosabb makroszintű adatokat. Külső államadósság: huszonkétmilliárd dollár. Hogy ez tételesen hogyan, miből jött össze, sohasem részletezte, mutatta be, hagyatta jóvá (például az új Országgyűléssel) senki. Elfogadták, átvállalták, mint a Németh-kormány hagyatékát. Állami vagyonból működő tőke: a világbanki szakértők globális, mértéktartó felértékelése szerint nyolcvan-százmilliárd dollár, üzleti-piaci értéken mérve, ami a tőkés vagyonértékelés gyakorlatában a működő tőke hozadékaként elvárható profit jelen értékre diszkontált, tőkésített összegével egyenlő.
A privatizációban azonban a külföldi befektetők nem piacot, hanem csődportfóliót vásároltak, ezért tízszeres haszonnal vették meg a magyar termelőkapacitásokat, valójában a piacot.
Az Antall-adminisztráció legalább két történelmi hibát követett el. Egyrészt jogfolytonosan átvállalta az örökölt huszonkétmilliárd dollár (akkor még az államadósság egyenlő volt a nemzetgazdasági adóssággal, az MNB-nek pedig devizamonopóliuma volt, a forint még nem volt konvertibilis) adósságszolgálatát, anélkül hogy felülvizsgáltatta volna, miből is ered. Másrészt pánikszerűen elindította szinte a teljes működő tőke alapos előkészítés nélküli privatizációját, mintha tényleg csak jelzálogjog-érvényesítést teljesítene, kvázi külső kényszer alatt, pedig még Soros György is az ellenkezőjét tanácsolta. Schamschula György, aki ekkor Antall személyes tanácsadója volt, írásaiban szintén megemlékezik arról, hogy Antallt senki és semmi nem kötelezte sem az államadósság átvállalására, sem a kampányszerű, átgondolatlan privatizációra. A terve az volt, hogy a bevételből kifizeti a teljes adósságot, a maradékot pedig állami befektetésekre és szociális juttatásokra költi. Mint tudjuk, ebből nem lett semmi. A káposzta mind elfogyott, de a kecske nem lakott jól. Mára az állami vagyon az eredeti érték tíz százalékára olvadt, az adósság pedig a többszörösére nőtt. A nyolc-tizenkét milliárd dollárnyi privatizációs bevétel minden évben eltűnt az állami költségvetés feneketlen, a becsődölt nagybankokat is konszolidáló bendőjében.
Horn-szakasz
(1994–1997)
1995-ben és 1996-ban az infláció az égbe szökött, 28-30 százalék volt, a kamatláb még ezt is meghaladta. A gyógyító érvágásnak mondott Bokros-csomag hatására a reálbérek mélyen az 1989-es szint alá zuhantak, és ekkor érték az első súlyos találatok az általános egészségbiztosítást és az ingyenes orvosi ellátást is. A büdzsén tátongó hatalmas lyukakat a pótlólagos privatizációs bevételekkel igyekeztek betömni, körülbelül négymilliárd dollárért eladták a teljes energiaszektort egy német-francia állami konzorciumnak, nyolc százalék tőkearányos állami profitgaranciával. A tranzakció egész bevételét az államadósság csökkentésére fordították, de a szakasz végére így is meghaladta a 38-40 milliárd dollárt. Viszont első ízben sikerült valutatartalékot képezni tíz-tizenkét milliárd dollár összegben. 1998-ra az állami vagyon hetven százalékát már privatizálták, döntő hányada multinacionális cégek tulajdonába került. Az állam megkezdte a forintért vásárolható államkötvények kibocsátását is, miáltal megkezdődött az állam eladósodásának második, "belföldi" szakasza. Ennek lényege, hogy a költségvetés növekvő hiányát államkötvények eladásával fedezik, ami tovább fokozza a távlati esélytelenséget, hiszen az államkötvények kamata (a vásárlók profitja) – húsz-huszonöt százaléka – jóval meghaladta a banki hitelkamatok mértékét. Az időszak végén véghezvittek egy különös tranzakciót is, az úgynevezett adósságkonverziót kétezermilliárd forint összegben, ami azt jelentette, hogy az MNB által "előtalált" újabb dolláradósság egy részét könyveléstechnikailag bevitték az állami költségvetésbe, kamatozóvá téve, és ezzel még tovább növelve a büdzsé amúgy is egyre elviselhetetlenebb kamatterheit, melyek már akkor is a költségvetés húsz-huszonöt százalékát tették ki.
Orbán-szakasz
(1998–2001)
A forint konvertibilissé vált, az MNB devizamonopóliuma is megszűnt. Ettől kezdve minden természetes és jogi személy is hozzájuthatott külföldi hitelekhez – ennek okán megkülönböztetjük az államadósság és a nemzetgazdaság adóssága fogalmakat. Természetszerűleg a második jelenti a nagyobb hitelösszeget, mert az állam adósságán túl már tartalmazza a vállalkozások, a kereskedelmi bankok, az önkormányzatok és a magánszemélyek hiteleit, tartozásait is (beleértve a multinacionális nagyvállalatok hitelállományát is), mivel mindezen tartozások kamatait, profitját és tőketörlesztését is a belföldi magyar munkateljesítménynek kell kitermelnie. A szakasz sok tekintetben jelentős javulást eredményezett mind a makro-, mind a mikroszféra gazdálkodási mutatóiban. A külső államadósság mintegy 43 milliárd dollárra rúgott, de a belső államadósság nagyobb mértékben nőtt, az időszak végére elérte a kilencezermilliárd forintot. A valutatartalék összege nem változott jelentősen. Az Orbán-kormány is folytatta a privatizációt, de sokkal szolidabban, mint elődei. Az állami vagyon maradványértéke az 1990-esnek már csak körülbelül húsz százaléka.
Gyurcsány-szakasz
(2002–2008)
Az Európai Unióba történő belépésünk után előtérbe került az úgynevezett maastrichti kritériumok teljesítése, miszerint az államadósság nem haladhatja meg a GDP hatvan százalékát, a költségvetés hiánya pedig a GDP három százalékát. Az állam külső adóssága 2006 januárjában 66,3 milliárd dollár volt. 2008-ban a nemzetgazdaság összevont adóssága körülbelül 130-140 milliárd dollárra becsülhető, ebből a lakossági eladósodás közzétett összege önmagában több mint harmincmilliárd dollár. A külső államadósság pontos összege nem ismert – legalább hetven-nyolcvan milliárd dollár –, sem a maastrichti követelményekhez mért adatban, sem a költségvetés adósságszolgálatában nem szerepel. Ezekben csak az államkötvények állománya – a "belföldi" adósság – van feltüntetve. Hivatalosan az államkötvények forintban nyilvántartott állományát nevezik államadósságnak, vagyis azt az összeget, amely közvetlenül az állami tevékenységek következtében keletkezett, és mint ilyen, egyrészt a kamatszolgálat, másrészt a maastrichti viszonyítás alapjául szolgál. Ez az összeg – tehát a "hivatalos" államadósság – jelenleg körülbelül tizennyolcezer-milliárd forint körüli, a GDP mintegy nyolcvan százaléka, a hatvanszázalékos uniós limittel szemben. A teljes kamatszolgálatot Magyarország azonban nem a "hivatalos államadósság" után, hanem a nemzetgazdaság teljes adóssága után fizeti. Mekkora lehet ez az összeg?
Minimum a kettőnek (külföldi és belföldi) összege, vagyis 140?+?90?=?230 milliárd dollár. De még ez az összeg sem teljes, tőkehozadék ugyanis nem kizárólag kamat formájában keletkezik, s hagyja el az országot. Tőkehozadék a profit is, ami nem a banktőke, hanem a termelő tőke hozadéka. A külföldi befektetések állománya ötven-hatvan milliárd dollárra becsülhető (1998-ban, amikor a privatizáció lényegében befejeződött, húszmilliárd dollár körül volt). Ebben azonban nincs benne az a termelőtőke-érték, amely az állami vagyon kampányszerű privatizációjában vált multinacionális tulajdonná. Ennek piaci-forgalmi értéke az 1990-es dollárparitáson számolva körülbelül százmilliárd dollár volt, átszámítva a mai paritásra legkevesebb 250-300 milliárd dollár körüli értéket ad. A hármat (230 + 50 + 250) összeadva, és mindent lefelé kerekítve – minimum ötszázmilliárd dollár hitel + "tőketartozás" adódik; a felvett hitelekből meg egyszerűen abból, hogy a privatizált vagyon már nem a magyar nemzetgazdaságnak termeli a profitot, hanem a multinacionális tulajdonosnak, aki az átlagprofitrátának megfelelő hozadékot realizálja, ami tőkearányosan számolva évi nyolc százalék.
Mint minden kapott hitellel, kölcsönnel, tartozással kapcsolatban, felvetődik a visszafizethetőség kérdése. Aki gondolkodik és számol egy kicsit, az világosan átlátja: lehetetlen. És nem elsősorban a visszafizetendő összeg intergalaktikus méretei miatt. Mert miből is lehet visszafizetni – kamatos kamatostul – bármilyen tartozást? Többletjövedelemből, pótlólagos profitból. Pont ez az, amire a mi országunknak már semmilyen lehetősége nincs, hiszen éppen az a működő tőkénk veszett oda az állami vagyon nyolc-tízéves elprivatizálásakor, amely a profittermelésre alkalmas lenne. Most végre be kell látnunk – aritmetikai és közgazdasági egyszeregy –, hogy sem a kamatokat, sem a tőketartozást nem tudjuk soha visszafizetni, egyszerűen azért, mert nincs semmilyen profittermelő portfóliónk. Emiatt egyetlen "lehetőségünk", hogy mindig új hiteleket veszünk fel, egyre romló feltételekkel, csak azért, hogy a már meglévő hiteleink adósságszolgálatát fizetni tudjuk.
Összeomló kártyavár
Ma éppen ez folyik – állami és egyéni szinten egyaránt. Az emberek előveszik harmadik-negyedik hitelkártyájukat, a szegény országok, népek kifosztásában egyesült nyugat-kelet és kelet-nyugat újkori könyöradományát, csak hogy befizessék a többi kártya használatának éppen esedékes kamatszolgálatát. Az állam is ezt teszi – minimum 1982 óta. Ezek azok az igazi okok, amiért évről évre több adót és járulékot kell fizetnünk, s ez a generális, évtizedek óta elhazudott oka annak is, hogy most még az egészségbiztosításunkat is elveszik. Hiába dolgozunk egyre többet, nincs látszata. Ja, a valutatartalékunk jelenleg tizenhatmilliárd dollár…
Hátravan még egy szomorú és egy tragikomikus tétel. Az európai csatlakozásunk egyik aláírt szerződéses feltétele volt, hogy a magyar termőföld váljék az uniós működőtőke-piac szerves, mobilizálható részelemévé, vagyis váljék eladhatóvá és megvehetővé. A kapott hétéves moratórium jövőre lejár.
S a végére a tragikomédia, hogy kínunkban néha nevessünk is. Az egyik televízióban hallottam a minap, hogy Karsai József, az MSZP renitens országgyűlési képviselője állítólag a következőket mondta az őt kérdező riportereknek: "Szerintem az uniós támogatás csak Bajnai Gordon laptopján létezik." Én nem nevettem ezen.
2007. december 18., kedd
EU the new transnational superstate. One step forward to One World Goverment.
An analysis by Prof. Anthony Coughlan
Today the European Union leaders signed the Lisbon Treaty. This treaty gives the EU the constitutional form of a state. These are the ten most important things the Lisbon Treaty does:
1. It establishes a legally new European Union in the constitutional form of a supranational European State.
2. It empowers this new European Union to act as a State vis-a-vis other States and its own citizens.
3. It makes us all citizens of this new European Union.
4. To hide the enormity of the change, the same name – European Union – will be kept while the Lisbon Treaty changes fundamentally the legal and constitutional nature of the Union.
5. It creates a Union Parliament for the Union's new citizens.
6. It creates a Cabinet Government of the new Union.
7. It creates a new Union political President.
8. It creates a civil rights code for the new Union's citizens.
9. It makes national Parliaments subordinate to the new Union.
10. It gives the new Union self-empowerment powers.
1. The Lisbon Treaty establishes a legally quite new European Union. This is a Union in the constitutional form of a supranational European State:
The Treaty gives this new Union a State Constitution which is identical in its legal effects to the EU Constitution that French and Dutch voters rejected in their 2005 referendums.
It does this by amending the two existing basic European Treaties, the "Treaty on European Union" (TEU) and the "Treaty Establishing the European Community" (TEC). The former retains its name, while the latter is renamed the "Treaty on the Functioning of the Union" (TFU). These two amended Treaties become the de facto Constitution of the new Union which they constitute or establish, although they are not called a Constitution. The EU has thus been given a Constitution indirectly rather than in direct form, as had been proposed in the Treaty which the peoples of France and Holland rejected in 2005.
The provision of the Lisbon Treaty that "The Union shall replace and succeed the European Community" (Art.1.3, amended TEU) makes absolutely clear that the post-Lisbon Union will be quite a new entity, as the European Community of which our countries are all currently members ceases to exist.
2. The Treaty empowers this new European Union to act as a State vis-a-vis other States and its own citizens:
To understand the change introduced by the Lisbon Treaty one needs to understand that what we call the European Union today is not a State. It is not even a legal or corporate entity in its own right, for it does not have legal personality. The name "European Union" at present is a descriptive term for all the relations between its 27 Member States.
At present these relations cover both the "European Community" area where supranational European law is operative, and the "intergovernmental" areas of foreign policy and justice and home affairs where Member States cooperate with one another on the basis of keeping their sovereignty and where European laws do not apply.
The Lisbon Treaty changes this situation by creating a constitutionally and legally quite new EU, while retaining the same name, the "Union". Unlike the present European Union, this legally new EU will be separate from and superior to its Member States, just as the USA is separate from and superior to California or New York, or Federal Germany to Bavaria or Brandenburg.
This new European Union can sign treaties with other States in all areas of its competence and conduct itself as a State in the international community of States. It can speak at the United Nations on agreed foreign policy positions of its Member States, just as in the days of the Soviet Union the USSR had a UN seat while Russia, Ukraine and Byelorussia had UN seats also.
The Lisbon Treaty also gives the EU a political President, a Foreign Minister – to be called a High Representative – a diplomatic corps and a Public Prosecutor. The new EU will accede to the European Convention on Human Rights, as all other European States have already done, including those outside the EU.
The Treaty also sets out the principle of the primacy of the laws of the new Union over the laws of its Member States (Declaration 27). The new EU makes the majority of laws for its Member States each year and under the Lisbon Treaty the new Union, which will replace the European Community, gets further power to make laws or take decisions by qualified majority vote in relation to some 68 new policy areas or matters where Member States currently have a veto.
3. The Treaty makes us all real citizens of this new European Union for the first time, instead of our being notional or honorary European "citizens" as at present:
A State must have citizens and one can only be a citizen of a State.
Citizenship of the European Union at present is stated to "complement" national citizenship, the latter being clearly primary, not least because the present EU is not a State. It is not even a corporate entity that can have individuals as members, not to mind citizens.
By transforming the legal character of the Union, the Lisbon Treaty transforms the meaning of Union citizenship. Article.17b.1 TEC/TFU replace the word "complement" in the sentence "Citizenship of the Union shall complement national citizenship", so that the new sentence reads: "Citizenship of the Union shall be in addition to national citizenship." This gives the 500 million inhabitants of the present EU Member States a real separate citizenship from citizenship of their national States for the first time. It gives a treble citizenship to citizens of Bavaria and Brandenburg within a Federal State like Germany. The rights and duties attaching to this citizenship of the new Union are be superior to those attaching to citizenship of one's own national State in any case of conflict between the two, because of the superiority of EU law over national law and constitutions.
As most States only recognise that one can have a single citizenship, henceforth it is one's Union citizenship which will be regarded by other countries as primary and superior to one's national citizenship.
Although we will be given rights as EU citizens, we should not forget that as real citizens of the new European Union we also owe it the normal citizens' duty of obedience to its laws and loyalty to its authority, which will be a higher authority than that of our national States and constitutions.
Member States retain their national constitutions, but they are subordinate to the new Union Constitution. As such they will no longer be constitutions of sovereign States, just as the various local states of the USA retain their constitutions although they are subordinate to the Federal US Constitution.
4. To hide the enormity of the change, the same name – European Union – will be kept while the Lisbon Treaty changes fundamentally the legal and constitutional nature of the Union. By this means the importance of the proposed change is kept hidden from the people:
The change in the constitutional nature of both the Union and its Member States will be made in three legal steps that are set out in the Treaty:
(a) It establishes a European Union with an entire legal personality and independent corporate existence in all Union areas for the first time, so that it can function as a State vis-a-vis other States and in relation to its own citizens (Art.32, amended TEU);
(b) This new European Union replaces the existing European Community and takes over all of its powers and institutions. It takes over as well the "intergovernmental" powers over foreign policy and crime, justice and home affairs which at present are outside the scope of European law, leaving only the Common Foreign and Security Policy outside the scope of its supranational power (Art.11.1, amended TEU).
It thereby gives a unified constitutional structure to the new Union which it will constitute or establish. The European Community disappears and all spheres of public policy will come within the scope of supranational EU law-making either actually or potentially, as in any constitutionally unified State. (One says "potentially" because further inter-State treaties would be required to transfer the minority of law-making powers still remaining with the Member States to the new Union in the future, or to shift powers back from the supranational level to the Member States – something that has never happened up to now. Supranational legislative acts would not yet be adopted in the sphere of Common Foreign and Security Policy and new treaties would be needed to change that. However the Commission, a key supranational body, will through the High Representative/Foreign Minister gain the right of initiative in the foreign policy field, so that even in the light of Art.11.1 TEU a de facto "supranationality" will be attained here);
(c) It makes us all real citizens of the new Federal Union which the Treaty establishes, with all the implications of that for downgrading our present personal status as citizens of sovereign nation States and superseding it by citizenship of a supranational European Federation.
5. It creates a Union Parliament for the Union's new citizens:
The Lisbon Treaty/EU Constitution makes Members of the European Parliament, who at present are "representatives of the peoples of the Member States", into "representatives of the Union's citizens" (Art.9a, amended TEU). This illustrates the constitutional shift the Treaty makes from the present European Union of national States and peoples to the new Federal Union of European citizens and their national states – the latter henceforth reduced constitutionally and politically to provincial or regional status.
6. It creates a Cabinet Government of the new Union:
The Treaty turns the European Council, the quarterly "summit" meetings of Member State Heads of State or Government, into an institution of the new Union, so that its acts and failures to act will, like all other Union institutions, be subject to legal review by the EU Court of Justice.
Legally speaking these summit meetings of the European Council will no longer be "intergovernmental" gatherings of Prime Ministers and Presidents outside supranational European structures. As part of the new EU´s institutional framework, they will instead be constitutionally required to "promote the Union's values, advance its objectives, serve its interests" and "ensure the consistency, effectiveness and continuity of its policies and actions." (Art. 9 amended TEU). They will also "define the general political direction and priorities thereof" (Art.9b).
The European Council thus becomes in effect the Cabinet Government of the new Federal EU, and its individual members will be primarily obliged to represent the Union to their Member States rather than their Member States to the Union.
7.It creates a new Union political President:
The federalist character of the European Council "summit" meetings in the proposed new Union structure is further underlined by the provision which gives the European Council a permanent political President for up to five years (two and a half years renewable once) (Art.9b).
There is no gathering of Heads of State or Government in any other international context which maintains the same chairman or president for several years while individual national prime ministers and prime ministers come and go.
The federal character of the new President is emphasised also by the Treaty provision which forbids that person from holding any national office and which lays down that he/she shall "ensure the external representation of the Union".
8. It creates a civil rights code for the new Union's citizens:
All States have codes setting out the rights of their citizens. The EU Charter of Fundamental Rights will be that. It will be made legally binding by the new Treaty and will be an essential part of the new Union's constitutional structure (Art.6, amended TEU).
The Charter is stated to be binding on the Union's own institutions and on Member States in implementing Union law. This limitation to EU law and to the EU institutions is unrealistic however, because
(a) the principles of primacy and uniformity of Union law mean that Member States will not only be bound by the Fundamental Rights Charter when implementing EU law, but also through the "interpretation and application of their national laws in conformity with Union laws" (v. ECJ judgements in the Factortame, Simmenthal and other law cases); and because
(b) the Charter sets out fundamental rights in areas in which the Union has currently no competence, e.g. outlawing the death penalty, asserting citizens' rights in criminal proceedings and various other areas.
This gives a new and extensive human and civil rights jurisdiction to the EU Court of Justice and makes that Court the final body to decide what people's rights are in the vast area covered by European law, as against national Supreme Courts and the Court of Human Rights in Strasbourg – the latter Court serving all other European States, not just the EU members – which are our final fundamental rights Courts today.
The EU Commission can be expected in time to propose European laws to ensure the uniform implementation and guarantee of the rights provisions of the Charter throughout the Member States, even in areas which are basically outside the scope of Union competence. American constitutional history provides ample evidence of the radical federalising potential of the fundamental rights jurisdiction of the US Supreme Court.
9. It makes national Parliaments subordinate to the new Union:
The Treaty underlines the subordinate role of National Parliaments in the constitutional structure of the new Union by stating that "National Parliaments shall contribute actively to the good functioning of the Union" by various means set out in Article 8c, amended TEU. The imperative "shall" implies an obligation on National Parliaments to further the interests of the new Union.
National Parliaments have in any case already lost most of their law-making powers to the EC/EU. The citizens who elect them have lost their powers to decide these laws too.
The provision of the Treaty that if one-third of the National Parliaments object to a Commission proposal, the Commission must reconsider it but not necessarily abandon it, is small compensation for the loss of democracy involved by the loss of 68 vetoes by National Parliaments as a result of other changes proposed by the Lisbon Treaty.
10. It gives the new Union self-empowerment powers:
These are shown by:
(a) the enlarged scope of the Flexibility Clause (Art.308 TEC/TFU), whereby if the Treaty does not provide the necessary powers to enable the new Union attain its very wide objectives, the Council may take appropriate measures by unanimity. The Lisbon Treaty extends this provision from the area of operation of the common market to all of the new Union's policies directed at attaining its much wider objectives. The Flexibility Clause has been widely used to extend EU law-making over the years;
(b) the proposed "Simplified Treaty Revision Procedure" which permits the Prime Ministers and Presidents on the European Council to shift Union decision-taking from unanimity to qualified majority voting in the "Treaty on the Functioning of the Union" (Art.33.6, amended TEU), where the population size of certain Member States is likely to be decisive; and
(c) the several "ratchet-clauses" or "passerelles" which would allow the European Council to switch from unanimity to majority voting in certain specified areas such as judicial cooperation in civil matters (Art.69d.3.2), in criminal matters (Art.69f.2), in relation to the EU Public Prosecutor (69i.4), and in a number of other areas.
Conclusion:
It is hard to think of any major function of a State which the new European Union will not have once the Lisbon Treaty is ratified. The main one seems to be the power to make its Member States go to war against their will. The Treaty does provide that the EU may go to war while individual Member States may "constructively abstain".
The obligation on the Union to "provide itself with the means necessary to attain its objectives and carry through its policies" (Art. TEC/TFU 269 a), which means raising its "own resources" to finance them, may be regarded as conferring on it wide taxation and revenue-raising powers, although these will require unanimity to exercise. Currently public expenditure and the tax measures needed to finance it remain overwhelmingly at national state level. This is because such social services as health, education, social security and public housing, as well as defence, policing and public transport – the government functions which cost most money – are still mainly at this level.
However the new European Union will have its own government, with a legislative, executive and judicial arm, its own political President, its own citizens and citizenship, its own human and civil rights code, its own currency, economic policy and revenue, its own international treaty-making powers, foreign policy, foreign minister, diplomatic corps and United Nations voice, its own crime and justice code and Public Prosecutor. It already possesses such normal State symbols as its own flag, anthem, motto and annual official holiday.
As regards the State authority of the new Union, it is embodied in the Union' s own executive, legislative and judicial institutions: the European Council, Council of Ministers, Commission, Parliament and Court of Justice. It is also embodied in the Member States and their authorities as they implement and apply EU law and interpret and apply national law in conformity with Union law. Member States will be constitutionally required to do this under the Lisbon Treaty. Thus EU "State authorities" as represented for example by soldiers and policemen in EU uniforms on our streets are not needed as such.
Allowing for the special features of each case, all the classical Federal States which have been formed on the basis of power being surrendered by lower constituent states to a higher Federal authority have developed in a gradual way, just as has happened in the case of the European Union. Nineteenth century Germany, the USA, Canada and Australia are classical examples. Indeed the EU has accumulated its powers much more rapidly than some of these Federal States – in the short historical time-span of some sixty years.
The key difference between these classical Federations and the new European Union is that the former, once their people had settled, share a common language, history, culture and national solidarity that gave them a democratic basis and made their State authority popularly legitimate and acceptable. All stable States are founded on such communities where people speak a common language and mutually identify with one another as one people – a "We". In the EU however there is no European people or "demos", except statistically. The Lisbon Treaty is an attempt to construct a highly centralised European Federation artificially, from the top down, out of Europe's many nations, peoples and States, without their free consent and knowledge.
If there were to be a European Federation that is democratic and acceptable, the minimum constitutional requirement for it would be that its laws would be initiated and approved by the directly elected representatives of the people either in the European Parliament or the National Parliaments. Unfortunately, neither the Lisbon Treaty nor the EU Constitution it establishes contain any such proposal.
By giving a Constitution indirectly rather than directly to the new European Union which it will establish, the Lisbon Treaty sets in place what Belgian Prime Minister Guy Verhofstadt has called the "capstone of a European Federal State". For the Euro-federalist political elites who have been driving this process over decades this is the culmination of what started nearly 60 years ago when the 1950 Schuman Declaration, which is commemorated annually on 9 May, Europe Day, proclaimed the European Coal and Steel Community to be the "first step in the federation of Europe".
The peoples of Europe do not want this kind of highly centralized Federal European Union whose most striking feature is that it is run virtually entirely by committees of politicians, bureaucrats and judges, none of whom are directly elected by the people. The Constitutional Treaty setting it up has already been rejected by the French and the Dutch in 2005. As French President Nicolas Sarkozy has admitted, the Prime Ministers and Presidents have agreed among themselves on no account to have referendums on the Renamed Constitutional Treaty, for that would be rejected everywhere again.
Only the Irish are enabled to have their say on it because of the constitutional case taken before the Supreme Court by the late Raymond Crotty. That action by that great Irishman stopped the State's politicians of that time from ratifying a previous European Treaty, the Single European Act, in an unconstitutional manner.
This document has been drafted in consultation with authorities on European and constitutional law by Anthony Coughlan, Secretary of the National Platform EU Research and Information Centre
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)